Karibi Arany

Ma nem történt semmi érdemleges, dolgoztam egész nap. A hotel teraszán alakítottam ki magamnak egy iroda sarkot, egy asztalt betoltam az árnyékba. Innen rálátok a tengerre, érzem a szelet, a tengeri illatokat.

Story helyett pár információ, amiket eddig összegyűjtöttünk. Az egyik kellemetlen meglepetés, hogy a Vodafone itt ismeretlen, de még roaming partnere sincs, így a telefonom nem működik. Igaz, hogy így nyugodtabb az életem, de csak tudtam volna értékelni, ha legalább az SMS-eket megkapom. Próbáltam helyi telefonkártyát venni, két helyen is néztük, de nem sikerült. Leginkább a nyelvi problémák miatt nem sikerült a helyi legnagyobb mobil szolgáltató központi üzletében, ami a Porlamarban a Sambil plázában van, egyetlen ember nincs, aki angolul tudna. Spanyol tudás nélkül eléggé elveszett erre az ember. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a kézzel-lábbal magyarázást sem hajlandóak megérteni, csak néznek, mint a sült hal, vagy elkezdenek hangosabban és lassabban beszélni, de továbbra is spanyolul.

A hely, El Yque, ahol vagyunk egy frekventált turista paradicsom, tengerpart. Pár éve még felkapott volt európai turisták körében, de mostanában elvétve találni erre külföldit. Ezért nem is nagyon erőltetik, hogy idegen nyelvet tanuljanak. Találtunk egy éttermet, ahol az egyik pincér, Christian, beszél angolul és még internetük is van, így ez lett a törzshelyünk. A hotel saját bárjában nincs net.

Az egész part 6-800 méter hosszú, nincsenek nagy távolságok. Az említett Shark’s étterem ráadásul a kite beach mellett van, innen rálátunk a kájtozókra és a csajokra is, ideális hely. Az árak nagyjából azonosak mindenütt, így nincs miért nem itt lenni napközben is akár.

Venezuela még javában építi a kommunizmust. Chavez elnök Castro legnagyobb barátja és csodálója. Az ország olaj gazdagságát szétosztogatja a környezőbaráti államok között. Chavez megveti a gazdagokat, támogatja a szegényeket. Ezt meglátszik az embereken is, nem nincstelenek, de nagy vagyonok nem látszanak. Nem láttunk óriás jachtokat, autókat, hivalkodó palotákat. Biztos van olyan is, de az emberek inkább kimenekítik a vagyont, már akinek volna több. Ezért is van, hogy a dollár hivatalos és fekete árfolyama között 3-4 szeres különbség van.

Van viszont, ami nagyon olcsó. Az üzemanyag gyakorlatilag ingyen van. Tamás tankolt, miközben bevitt bennünket az irodájába, kb. 40 literért fizetett 3,5 Bolivárt, azaz fekete árfolyamon 50 forintot! De még hivatalos árfolyamon sem érte el az egy dollárt. A közüzemi szolgáltatások, víz, villany is hasonlóan olcsó. Na és a rum! Ma is kellett vennem egy litert, de most egy drágábbat próbáltam ki, 800 forintért egy litert. Egész jó, de még ez sem éri el a St. Lucián és Martiniquen kapható rumok szintjét. Nem baj, hamarosan meglátogatom újra ezeket a szigeteket is, addig meg beérem ezzel.

Venezuela vezető ország az egy négyzetméterre jutó kerek fenekek és szép mellek tekintetében. A tengerparti kínálat versenyre kelhet Brazíliával, bár itt nem annyira táncosak a lányok. Csak utálkozunk, mint vegetáriánus a húsboltban. Úgy tűnik, a plasztikai sebészet is olcsó, mert akinek nincs saját, annak van csináltatott, de lapos mellű csajt elvétve látni.

Eddigi tapasztalatunk viszont, hogy a venézek nem barátságosak. Számukra mi csak gringók vagyunk, akiket ahol lehet, le kell húzni. Ezt megerősítették helyi magyar ismerőseink is, akik már évek óta itt élnek, de akkor is idegenek maradnak. A gringót kötelező átverni, mert úgyis van pénze. Ebben a rend őrei, akik hármasával járnak, golyóálló mellényben, felfegyverezve, élen járnak. Itt külföldinek nem nagyon lehet igaza a helyivel szemben. A legnagyobb maffiózók épp a rendőrök, szorosan összezárnak az alvilággal, szedik annak hasznát.

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Hajnalban kicsit dolgoztam, most valahogy nem megy az átállás a helyi időre. Üres gyomorral nehezen telik az idő, de végül csak eljön a reggeli. A hotelhez tartozó bár közvetlen a parton van a pálmafák árnyékában, leülünk az egyik asztalhoz. Szinte csak mi vagyunk vendégek az egész hotelban, így nincs zsúfoltság. A reggeli egyhangú, sonka, sajt, gyümölcslé, kenyér, kávé. Akad egy kis gyümölcs, dinnye, mangó. A kávé pocsék, a sonka ehetetlenül sós, de szerencsére kapunk egy omlettet, ami nagyjából ehető. A világvége tiszteletére igazán kitehettek volna magukért!

Szél nulla, kiteozás most nem lesz, ezért visszamegyünk a szobába, leülök dolgozni, míg Henrik kipiheni a reggeli fáradalmait. Látom, még otthon sincs világvége. Figyelem az otthoni híreket, ha mégis megtörténik, akkor marad öt és fél óránk, legalább nem ér váratlanul.

Délután még mindig nem történt meg az összeomlás, lemegyünk a partra sétálni, kicsit fürödni, ismerkedni a helyi viszonyokkal. A szél kezd erősödni, talán már elmegy a legnagyobb ernyőnk.

Lehozzuk a felszerelésem, de pumpáláskor elpukkant az ernyő. Kibontjuk, kiderül, hogy össze volt benne gyűrődve a tömlő, ezért durrant el. Sajnos nincs javítókészletünk kéznél, leadom az ernyőt a helyi javítóba, majd lehozzuk Henrik ernyőjét. A kite beach nem túl nagy, ráadásul a fürdőzők is itt vannak, de csak sikerül valahogy bejutni a vízbe. A többi kiteos is kezd felsorakozni, a szélben sorra tűnnek fel a fújódó ernyők a parton.

Henrik kezd, de csúszik lefelé, még nincs akkora szél, hogy tartani lehetne a magasságot. Kiköt a lentebbi partszakaszon, onnan gyalogol vissza. Addigra már erősebb a szél, bemegyek én is, Henrik segít gyakorolnom. Úgy látom, itt végre sikerül megtanulni, a víz ideális, nem hullámos, a part sekély. Egy órát gyakorlok, addigra túlfúj a szél, kisebb ernyőre kell váltani. Nekem mára elég ennyi. Henrik lehozza a kisebb ernyőjét, én meg elmegyek a javítóba.

A világnak még mindig nincs vége, inkább leülök a teraszon dolgozni. Összetoltam egy széket, asztalt, irodát rögtönözök magamnak. A kilátás nem valami fényes, a terasz romokban áll, de legalább kellemes tengeri illatot hoz a szél.

Késő délutánra Henrik is megunja a mókázást, lerendezi a leveleit, majd bemegyünk Porlamarba, megnézzük a várost, meg eszünk valamit.

Otthon már holnap van, és még mindig nincs vége a világnak. Ezt megúsztuk.

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Porlamarban elvileg Tamás vár bennünket, helyi szervező, aki utazási irodáján keresztül foglaltuk a jegyeket és a hotelt. Ő fog kivinni a hotelünkbe, a hangzatos nevű El Yaque Paradise-ba.

Tamás még sehol, Henrik felhívja, ja, már itt vagytok? Igen, itt, csak egy órát késett a gép :) Itt biztos ennél nagyobb késés a megszokott.

Megérkezik, de meglepve látja a nagy batyukat. Ez nem fér be a kocsijába. No, nem láttál még kájtot? Fogunk egy taxit, abba berakjuk a csomagokat, mi pedig Tamással elindulunk a hotelba. Közel van, 10-12 perc és meg is jöttünk. A helyszínen gyorsan kiderült, hogy a hotelnak csak a neve paradise, az állaga erősen kétséges. Kb. abból az időből származó paradicsom, amikor még Ádám és Éva keresett szállást az édenben. Nem tudjuk eldönteni, hogy most építik, vagy már bontják, de betonkeverő zaja keveredik a légkalapácséval. Bíztató jel, hogy a folyosón erős festékszag terjeng, ha festenek, akkor talán mégis építenek.

A szoba hasonló állapotú, tengerpartra néz. A baj csak az, hogy a túlsó tengerpartra és közben van az egész sziget. A kilátást egy foghíjtelek reprezentálja. Nem baj, a szobában úgysem működik a világítás, nem fogjuk látni.

Egyetlen dolog szól mellette, közvetlenül a parton van, a terasz előtt már a beach, itt fogunk kiteozni. Gyalogolni nem fogunk sokat, de akkor is átbaszás szaga van a dolognak. Túl sokat fizettünk ahhoz, hogy egy építkezés közepén lakjunk, még ha a tengerparton van is. Na jó,találtunk egy másik pozitívumot, van net. Igaz, csak a nappaliban, a szobában már éppen csak, sokszor megszakad, de akkor is internet. Legalább blogolni tudok J Persze dolgozni is.

 Fullasztó meleg van, a közelben van egy bolt, lemegyünk bevásárolni. Egy karton ásványvíz 120 Bolivár, egy liter rum 55 Bolivár, egy üveg almalé 45 Bolivár. Takarékoskodni kell, ezért legközelebb már nem veszek vizet és almalét.

A szél gyenge, ma már nem kájtozunk, ennyi elég a blogba is.

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Korán keltem, még csak 2 óra helyi idő szerint. Háromnegyed ötre jön Huan, a sofőrünk, van idő bőven. Kiülök a nappaliba, internetezni, kicsit naplót írni. A net katasztrofális, semmi web nem jön be, de a Skype működik, pár ismerőssel tudok csetelni. Lassan eltelik az idő, itt a sofőrünk.

Az eső egész éjjel folyamatosan szakadt, áll az víz az utcákon, még most is esik. Ehhez hozzá kell szokni, itt ilyen az időjárás, ez az esős évszak.

Az út a repülőtérre rövid, hajnalban kihalt a város, semmi forgalom. Nem úgy a repülőtéren, kitört a karácsony, vagy menekülnek az emberek a világvége elől, óriási sorok, tumultus. Rendes dél-amerikai módra, össze-vissza mennek a sorok, nyomuknak az emberek. Huan elkéri az útleveleket, megpróbál előre vinni, de csak szaladgál ide-oda. Egy ideig együtt állunk a sorban, de nem halad, az idő vészesen fogy. Nyitnak egy új sort, abba átállok, előrébb jutottam. Henrik a másik sorban marad, előkerült Huan is, tanácstalan ábrázattal forgatja a fejét. Én nyerek, sorra kerülök. Csak a bőrönd van nálam, a kiteokat leraktuk a szalagon kívül. Huan már szalad is érte, hozza, míg Henrik odajön a pulthoz. Teljes letámadás. A kiteok láttán összeszalad a hölgy szemöldöke, mint aki még nem is látott ilyet repülőn szállítani. Azért csak sikerül megoldani a dolgot, bár a mérlegelés nehezen sikerült, mert sehogy sem akart a zsák elférni. Valamennyi súlyt azért mondanak, azt külön el kell menni kifizetni. Szerencsére már a kora reggeli első gép is késik, ezzel időt nyerünk.

Újabb sorállás, de Huan nem érzi magára kötelezőnek, ez nem az ő sportja. Beáll rögtön az ablakhoz, épp csak el nem tolja aki ott van és már intézi a saját ügyét. Henrik van vele, én kiálltam a sorból, kifizeti mindkettőt. Megkapjuk a jegyeket,  futás a bejárathoz. A csaj jó ismerőse Huannak, előre engedne, de a beszállókártya sehol. Csak a csomagcímke van az útlevelemben, amit a kitehoz adtak. Henriké megvan. Huan visszaszalad a péztárhoz, ,alig bírjuk követni. Megvan a beszállókártya, lobogtatja.

Mire visszaérünk, kialakult egy jókora sor, 10 perc van a gépig. Gyorsan tanulunk, már átvettük a helyi szokásokat, ezért nem a sor végére állunk, hanem rögtön a bejárathoz megyünk. Huan barátnője már nyitja is a kaput, benn vagyunk. Gyors átvilágítás után benn vagyunk a váróban. A beszállókapu még zárva, de már gyűlik a nép. A bejáratnál láttuk, hogy van ingyen wifi, csak a jelszót kell megszerezni az 5-s kapunál, odamegyünk. Ki van írva, de spanyol használati utasítással. Próbáljuk értelmezni, de nem fogadják el a telefonok. Végre jön valaki, aki ért angolul és segít értelmezni a használati utasítást. A titok nyitja, amit a spanyol szöveg árul el, hogy a jelszót végig nagy betűvel kell írni J

Mire ezzel a feladattal megbirkóztunk, addigra elindult a beszállítás, arra sem marad idő, hogy a levelek lejöjjenek. Mindegy, gépen vagyunk, 1:0 ide.

Pár szót a repülésről, míg utazunk. Isla Margarita kb. 40 perc repülőútra van Caracastól. De a karácsonyi zsúfoltság miatt nem kaptunk direkt jegyet, ezért most elrepülünk egy óra alatt Puerto Ordaz-ba a Conviasa légitársasággal, ott átszállunk egy másik, az Avion légtársaság porlamari gépére, ami. A két légitársaságnak később még lesz jelentősége. Ez most egy dramatikai fordulat volt, mint a krimikben, mikor a film elején látjuk a gyilkos fegyvert, csak még nem tudjuk, hogy annak mi lesz a szerepe. Ekkor még mi sem tudtuk. Caracasban a csomagjegyre azt írták, hogy Porlamar, direkt rákérdeztünk, még Huan is tolmácsolt – mert itt az angolt úgy beszélik, mintha otthon az orosszal próbálkoznánk, pedig azt is tanultuk pár évig – hogy átszálláskor fel kell-e venni a csomagokat, vagy egyenesen megy Porlamarba. Mindenki megnyugtatott, hogy semmi gond, Porlamar a célállomás.

Gyanús volt, hogy nem kaptunk beszállókártyát a csatlakozásra és a csomagjegy számláján is csak Puerto Ordaz szerepelt. De a nagy kapkodásban ezt nem vettük észre, csak később.

Gyorsan megérkeztünk Puerto Ordaz-ba, ahol átszálló jegyünk nem lévén, ki kellett menni a transzferből, becsekkolni a Porlamari gépre. Egy óra van indulásig, szűk, de belefér. Kedves kislányka a chek-in pultban, angolul egy szót sem beszél. Kiadja a beszállókártyát, kérdezi, csomagunk van-e. Csak kézi mutatjuk. Gyanús a dolog, rákérdezek, kézzel-lábbal beszélve a spanyolt, hogy a csomagunkat Caracasban már feladtuk, átrakják-e. Mutatjuk a csomagcédulát, azon Porlamar szerepel. Az egész check-in pultban nincs senki, aki tudna angolul, de annyit megértünk, az a Conviasa volt, ez meg az Avion. Tehát a két légitársaság között nincs csomagátrakás, jött a felismerés.

Futás vissza a sorral szemben a csomagkiadóba, a bőrönd és a kiteok biztos ott köröznek magukban. Nagy nehezen visszaküzdjük magunkat az egyirányú kijáraton, szerencsére még folyik a kipakolás. A mi gépünk, felismerünk néhány utast. Kijön az összes bőrönd, de a mi három csomagunk sehol.

Próbálom kérdezni a csomagrakodót, meg a benn lévő hivatalnokot, most mi a helyzet. Nézegetik a csomagjegyet, gondolom szokatlan, hogy valaki Puerto Ordazon keresztül repül Caracasból Porlamarba, de mutatja, szicsasz, meglesz. Jön egy kedves hölgy, neki már van rádiója is, fontosabb pozíció. Angolul persze nem tud, annyira mégsem fontos, de legalább segítőkész. Kimegyünk az információs pulthoz, követjük. Közben rádiózgat. Az információs pulton, szintén spanyolul, megtudjuk, hogy taxot kell fizetni. Elmegyünk a pénztárhoz, kifizetni, a hölgy pedig közben rendezi a csomagot, kihozzák nekünk. Érdekes, eddig túszul volt ejtve? A repülőtéri illeték 40 Bolivár, fekete árfolyamon 600 forint.

Kifizetjük, kiszabadítva ezzel a túszainkat. Az Avion check-in pultja viszont már zárva. Helyben tanult dolgokat elő, kikapcsolom a lezáró szalagot és odamegyek a korábbi csajhoz. Szépen rámosolyogva, érthető, tagolt magyarsággal közlöm, hogy megvannak a csomagok, most fel fogjuk adni. Spanyolul nem tudok, az angolt nem értené, akkor mondhatom magyarul is, nem?

Berakom a bőröndöt a mérlegre, és mutatom a két kiteot. Kikerekedik a szeme. Mondom, hogy „kájt”, nem érti. Érdekes, a környékben vannak a világ legjobb kiteos helyei és sem Caracasban, sem itt nem láttak még ilyet? Egy kollégája, rakodó, kijön, megemeli az egyiket és boldogan mondja, „szörf”. Az hát, ha így érted, akkor surf.

-          He can speak english – mondja boldogan a lány

-          English teacher, bólogatunk

Közben négyen összefogva kiszámolják, mennyi a túlsúly pótdíja. Nem egyszerű feladat, úgy látom, nem csak angolul nem tudnak. Szerencsére helyben lehet fizetni. Henrik még búcsúzóul megtanítja a lánynak, hogy van angolul, hogy nagyon szép a szemed és már szaladunk is a beszálláshoz.

Szerencsére ez a gép is késik, így van idő végre valamit reggelizni, inni egy kávét. Otthon már ebédelni kellene, itt még nem is reggeliztünk, a gyomrot nem lehet becsapni. Kényelmesen, ráérősen majszoljuk a sajtos-sonkás szendvicset. Elindul a sor, de kár sietni, ezt a gépet is elértük, 2:0 ide. A jegykezelésnél a szép szemű lánykával találkozunk, mosolyogva mondja, hogy szép a szeme.

Háromnegyed óra repülés, gyorsan megérkezünk. Porlamarban 32 fok, eső utáni pára, rajtunk meg még a caracasi szakadó eső miatti kabát, kicsit túlöltöztük az időt. Belföldi járat, de nem zetközi repülőtér, ezért itt is van útlevél ellenőrzés, de a szokásos, gyors és gördülékeny. A csomagok is gyorsan beérnek, indul a szalag. Már csak arra lehet fogadni, hogy a kiájtok felkerültek-e a gépre vagy sem.

Bingó, 3:0, itt vagyunk, megérkeztünk!

A blog fotóit itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Bő fél évvel ezelőtt ott hagytam abba, hogy elbúcsúztunk Ricsitől, az Ibextől, a Karib-tengertől. Megígértem, hogy hamarosan visszajövök. Az ígéretet pedig be kell tartani, így most újra repülőn ülök, útban Caracasba, majd onnan tovább a Karib-tenger déli részén lévő, Venezuelához tartozó Margarita szigetére. Tervei szerint ez egy hosszabb út lesz, mint a tavaszi, most közel fél évet szeretnék eltölteni ezen a vidéken.

Hogyan lehetséges, mindenki ezt kérdezi, ennyit hogy lehet nyaralni, utazni. Nos, ez nem nyaralás, a idő nagyrészt munkával fog telni, a hólapátolás elmaradása csak bónusz. Amikor tavasszal hazautaztam, eldöntöttem, hogy több időt szeretnék eltölteni ezen a vidéken, így azonnal hozzáláttam olyan munkát keresni, ami lehetővé teszi ezt. Szoftverfejlesztőként mindössze egy laptopra és internet kapcsolatra van szükségem arra, hogy a munkám végezzem, szerencsés vagyok. Sajnos eredeti munkahelyem nem támogatott ebben a törekvésemben, ott még szeretik látni a programozó fejét, amint a monitort bámulja. Pedig szerintem, a lényeg nem az, hogy a dolgozó a drága irodában internetezgessen, hanem hogy a munka e legyen végezve, a program készen legyen időre. Ugye főnök? ;) A tervet ettől nem adtam fel, ezért új megbízó, új feladat után kellett nézem. Már korábban szerettem volna jönni, de mostanra állt össze a project, amelyet távolról tudok folytatni. Egy hónap késéssel ugyan, de úton vagyok az Óperenciás tengeren túlra, ahol majd túrni segítek a kurta farkú malacnak. Köszönet érte új-régi főnökömnek, kollégámnak, Istvánnak, akivel tíz éve dolgozunk együtt és most is sokat segített, hogy ez a project megvalósuljon. Ez a blog nem jött volna létre, ha nincs István!

Miért éppen Venezuela? Nos, ez csak köztes állomás. Egy barátom, Henrik, aki kájtozni tanított, (ugye írtam tavasszal, hogy a kite lesz kedvenc téli sportom?), kísérem el. Ő szervezte az utam, köszönet érte, mert úgy el voltam foglalva sok mindennel az utóbbi hetekben, hogy erre egyedül már nem lett volna időm. Karácsony után egy kisebb csapat csatlakozik még hozzánk, majd januárban átrepülünk Los Roques szigetére. Január közepén ők hazatérnek, én pedig eredeti állomáshelyemre utazom, St. Luciára, ami innen alig több, mint 400 kilométer. Oda viszont Berci hoz szintén kájtos csapatot, csupa ismerőssel leszel körülvéve.

Szerencsére nem volt nagy hideg, így nem kellett túlöltöznöm, mikor a repülőtérre indultam. Caracasban 27 fok van, a sí dzsekim nem hozom, egy nap múlva itt a nyár! Egy kisebb bőröndöt pakoltam be, rövidnadrág, póló, szandál, ennyi elég lesz az útra. A kite viszont jókora, közel 30 kilós óriás zsák. Jó sport ez, csak ne kellene ennyit cipekedni!

Kora reggeli gép, kis késéssel indulunk. Frankfurtban lesz átszállás, van rá két óránk, de a csomagokat már eleve a célállomásra vették fel, elég lesz még így is.
Frankfurtban nagy köd fogad, kicsivel fagypont felett, jégteleníteni kell a szárnyat, közel egy órás késéssel indulunk tovább. Eredetileg délután fél négyre érnénk ki, tíz és fél óra repülés után. Caracasban kell aludnunk, majd csak hol nap reggel megyünk tovább a szigetre.

Fárasztó, hosszú út, sajnos nappal repülünk, így aludni rendesen nem lehet, hiába van lesötétítve az egész gép. Eseménytelen repülés után bő egy órás késéssel érkezünk Venezuelába. A parton magasodó hegyek miatt a szárazföldet vastag felhőtakaró jelzi. A határátlépés gyorsan, olajozottan zajlik. Nincs sok bürokrácia, a gépen kaptunk egy papírt, szokásos beutazó adatokkal, azt kitöltöttük, itt csak le kell adni. Nincs vízumdíj, a sor gyorsan halad. Nem hiszem, hogy valaha is megnézik, vagy feldolgozzák ezeket, de a látszatra adni kell, gondolom.

A csomagokra viszont várni kell jó sokat. Bő félóra, mire a kis bőröndöm feltűnik, de a kájtok sehol. Mivel a túlméretes csomagok nem mindig a szalagon jönnek ki, megkérdezzük a csomagpultnál, hogy hol várható. Nem sok jóval bíztatnak, ők sem tudják. Várjuk meg az utolsó csomagot, ha nem lesz ott, akkor jöjjünk vissza. Újabb negyedóra múlva Henrik batyuja feltűnik, de még mindig vannak csomagok. Bíztató, akkor az enyém is itt lesz, egyszerre rakták be ezeket. Nos, nem, kijött az utolsó csomag is, nincs közötte az enyém. Átmegyünk a csomagpulthoz, ahol még most sem tudnak semmit mondani, de öt perc múlva az egyik rakodó hozza a zsákot. A fene sem érti ezt, ha a Henriké kijött a szalagon, akkor ezt miért külön kezelik, de fő, hogy megvan.

Az előcsarnokban vár a megrendelt segítő. Biztosra mentünk, előre leszerveztük a fuvart és a helyi guidet, Caracas nincs benne a világ legbiztonságosabb városainak élbolyában.

A hotel nem messze, de a forgalom az érdekes. Olyan harmadik világ-beli, mindenki mindenfelé. Sofőrünknél pénzt is váltunk. A hivatalos árfolyamon 4 bolivárt adnak egy dollárért, mi 12-t kapunk. Régi idők Magyarországát idézi, amikor a hivatalos forintárfolyam köszönő viszonyban sem volt a valósággal, mindenki a dollárt keresi, de hivatalosan fizetni nem lehet vele. A sofőr is a lelkünkre köti többször, sehol ne fizettünk dollárral, mert nagyon rossz árfolyamon számolják, inkább váltsunk feketén. Na ja, háromszoros különbség, ennyiért tényleg nem fizetünk dollárral.

A hotelban a szobám gyorsan meglett, de a Henriké nem. Nem egyszerre foglaltunk, egy kinti irodán keresztül, de elvileg közös szobában vagyunk. Fél óra telefonálgatás, csak megtalálták a Henrik foglalását is, de ehhez fel kellett hívni az irodát.
Terveztük, hogy kimegyünk körülnézni, de a kaput elzáró nagy rácsok, a késői órák (otthon már holnap van), a biztonsági őr elriaszt, meg fáradtak is vagyunk a hosszú utazás miatt, ezért végül csak a hotel éttermében eszünk pár falatot, öblítjük egy sörrel, és lefekszünk. Igaz, itt még csak est nyolc van, de otthon már benne járunk a másnapban.

A klíma hangosan zúg, de távirányító sehol. A portán érdeklődöm, kiderül, egy távszabályzó van, ami a portán figyel, onnan jön be egy szakember, aki kikapcsolja a klímát. Hurrá, aludjunk!

Fotókat is kaptok hamarosan, majd megírom a címet, ahol nézhető.