Karibi Arany

A bloghoz tartozó fotókat itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/Kalifornia2013

A legendákban azt tartják, Kalifornia a napfény hazája, de a legendákban mindig túloznak. Ha süt is a nap időnként, akkor is fázom. Ez nem a Karib-tenger, arra már rájöttem. Ma viszont szép időnek ígérkezik, a helyi levelibékák szerint talán meleg is lesz, ezért kihasználjuk az alkalmat, lecsavargunk kicsit Los Angelesbe, Hollywoodba. Na meg Zoli, egy helyi barátunk is ott van a munkája miatt, visszafelé elhozzuk. Tud segíteni csavarogni is, jól ismeri a környéket.

Korán indulunk, de az autópályán már tömeg van. Igaz, a 2x6 sávon azért csak elférnek valahogy, ráadásul mi ketten lévén, a szinte üres carpoolban tudunk haladni. Az út alig több,mint egy óra, nincs messze LA.

Los Angeles pár évtizeddel ezelőtt komoly versenyben volt Londonnal a legszennyezettebb levegőjű város csöppet sem dicső címéért, de az autó motorok fejlődése és a hatósági intézkedéseknek hála, mára már csak szimplán koszos. Úgy értem, a levegője, mert az utak, a házak, épületek olyanok, mintha most épültek volna, minden tiszta, új és csillogó.

Bár LA egy nagy város, a felhőkarcolók, magas épületek csak egy egészen szűk belvárosi részre jellemzők, minden más épület 1-2 szintes, legyen az családi ház, vagy kereskedelmi épület. Hely van bőven és nem szeretnek lépcsőzni. Mindez takaros, szabályos négyzethálóba rendezett utak mellett, GPS nélkül nehéz tájékozódni, minden annyira egyforma.

Zoli az Universal Studio közelében dolgozik, ott vesszük fel és ha már itt vagyunk, akkor az első túra is ide vezet. A stúdió kisebb része ingyen is látogatható, de itt főleg boltok éttermek vannak. A látványos rész, ahol a filmek díszletei között lehet kirándulni, belépőjegy ellenében látogatható. Nem az ára miatt, hanem mert az egy egész napos időtöltés, ezt kihagyjuk. Majd egyszer csak ezért visszajövünk, remélem, később jut rá idő.

Ebédidőben sort kerítek az Amerika legjobb hamburgere keresése vetélkedőre, ezúttal az In&Out láncot vesszük vizsgálat alá. Miklós és Zoli esküszik, hogy benne van a legjobb ötben, de engem nem nyűgözött le, ez most nem kap pontot.

A következő állomás, látni kell a Hollywood jelet. Nem egyszerű megtalálni az odavezető utat, hiába a két idegenvezető, nekik sem megy. Végül a csillagvizsgálónál kötünk ki, innen látszik a felirat és a galérián körülsétálva a város is. Ameddig a szem ellát, unalmas, mértani rendben lefektetett utak, egyforma kétszintes házak tömege, csak középen emelkedik ki néhány tisztességes felhőkarcoló. Az egészet belepi a száraz, piszkos, poros levegő búra, szürkeségbe veszik minden.

Érdekes, Los Angeles a fény városa, ikonikus hely, de mégis mindenki úgy nyilatkozott, akivel eddig beszéltem, hogy nem lakna itt, ha fizetnénk sem. Persze a rögtönzött közvélemény kutatásomban Beverly Hills lakói alulreprezentáltak, nekik talán más a véleményük. alkalom adtán benézünk oda is.

Ha már szóba került, akkor gyerünk le a Hollywood Boulewardra, tekintsük meg a csillagokat is. Annál is inkább, mert a jövő héten lesz az Oscar átadó gála, már készülődik rá a város serényen. Sajnos meg kell állapítsam, a filmekben minden sokkal szebb, a Bouleward sem olyan csillogó. Széles sugárút hatalmas autóforgalommal, éttermek, szórakozóhelyek és tömeg, aki lelkesen fotózza a Dart Veaderrel haverkodó Macskanőt, persze némi dollárért cserébe, mert az ingyen fotó sértené a személyiségi jogaikat.

Jó hír, hogy a Király és, legalább három helyen találkoztam Elvissel. Nagy átváltozó művész, mert kicsit máshogy nézett ki minden alkalommal, de kettőt megkérdeztem, mindkettő állította, ő az igazi. Én hiszek neki, miért kételkednék. Marilyn Monroe is megmondta a Kodak Színház előtt, hogy igazi. Nem is tudtam, hogy ekkora dudái voltak. Mármint Monroenak. Találkoztam még a pókemberrel is, de nem volt túl kedves. Pedig csak arról érdeklődtem tőle, hogy miért a lépcső jött fel az egyik bevásárlóközpont emeletére, s nem az épület külsején, talán nincs nála a pókhálója?

Hazafelé elautóztunk Beverly Hillsbe, de ne volt ott Axel Foley. Hagytam neki üzenetet a hotelban, hívjon fel, ha ráér. Biztos nem kapta meg, mert még nem csörgött.

A tengerpartra leérve gyorsan megváltozott az idő. Míg fenn a városban kellemes meleg napsütésben volt részünk, a parton hideg ködös, barátságtalan időjárás fogadott. A partból alig láttunk valamit. Hazafelé megálltunk a Santa Monica Pier-nél, ahonnan a legendás Road 66 indul, de olyan kellemetlen hideg szél fújt, hogy csak végigszaladtunk rajta. Igazán jó fotót sem tudtam készíteni. A tavasz még várat magára, pedig már február van, hol késik?

Mára csak egy rövid szösszenet jut. Juliska mama megkért, ha jövök visszafelé a konditeremből, hozzak neki pár dolgot a boltból, úgyis útba esik. Többek között olíva olajt. Miklóssal edzés után beugrottunk a Pavillionsba, ahol van egy Vons áruház, az egyik helyi tecsó. Az olajok között a Bertolli akciós volt, buy 1 get 1 free, egyet fizet, kettőt kap. Három fajta, leemeltem két különbözőt, egy extra szűz és egy normál változatot. Nem olcsó, 11.99 a literes, de kettőért már elfogadható, a többi olaj is 8-10 dollár. A kasszánál fizetés után átfutottam a blokkot és láttam, hogy nem vonták le a végén az ajándékot, kevés a kedvezmény. A hiba okára is rájöttem gyorsan, én néztem be, az extra szűz 12.99, más az ára, nem vonta össze a gép. Visszamentem megnézni, és tényleg, bár arra is van akció, plusz a harmadik, a light változat 11.99, vagyis olyat kellett volna vennem, hogy megfeleljen a get 1 free feltételnek. Megjegyzem, vannak olyan akciók is, különböző árú termékek esetén, hogy az olcsóbbik az ingyenes, akkor is összevonható, de ez nem olyan.

Egy próbát azért megér, mert így viszont a 25 dollár sok a két olajért. Vázolom a pénztáros srácnak a helyzetet, segítőkész, azonnal visszamegyünk a polchoz. A drágábbik olaj előtt volt egy külön mobil display konzervekkel, ez takarta a drágább árcímkét, ezért nem vettem észre, de természetesen én néztem be, nincs is ezzel gond. Megérti a helyzetet, megkérdezi a műszakvezetőt. Rövid konzultáció után megszületett az ítélet.

Mivel az áruház tévedett, ezért sűrű elnézések közepette visszaadják mindkét olaj árát, már a kezembe is nyomja a srác a storno blokkot és a 25 dollárt, valamint fájdalomdíjként a 2 olajat is megtarthatom! Hiába mondom, hogy én néztem be, dehogy akarom a felelősséget rájuk tolni, hozok két egyforma olajat és kifizetem az akcióval, ezt nem fogadják el. Ha a bolt tévedett, akkor ingyen volt a vásárlás, ez a szabály, a vevőnek mindig igaza van, have a good evening!

Hofi azt mondta régen, nem lehetne átvenni a haldokló nyugattól legalább azt, ami jó? A kérdés még aktuális, úgy érzem!

A bloghoz tartozó fotókat itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/Kalifornia2013

El voltam veszve a héten, nem jutott idő blogot írni. Az első két éjszakát Nikinél töltöttem, napközben programoztam, meg Miklóssal jártuk be a környéket, megmutatott pár dolgot. Főleg a praktikus, a mindennapi élethez szükséges dolgokat kerestem, mert nem várhatom el tőle, hogy mindenhová elkísérjen, míg itt vagyok.

A legfontosabb dolog a bevásárlás. Van több áruház lánc, bár nem akkorák az üzleteik, mint otthon egy nagy tecsó, vagy a madaras bolt, viszont az árubőségük bámulatra méltó. Nem beszélve az árakról. Itt miden bolthálózatnak, de még a legkisebb üzleteknek is törzsvásárlói kártyája van és arra kedvezményes árat adnak majd minden termék árából. Nem kell azonban hónapokon keresztül nagy összegeket a boltban hagyni, elég egy jelentkezési lapot kitölteni és máris adják a kártyát. Az árak e nélkül sem kirívóak, de a kártyára átlagosan további 25-30% kedvezményt kapunk. Nem elírás, tényleg ennyit. A blokk végén ott virít nem csak az eredeti ár és a megtakarítás, hanem megkapjuk százalékban is kifejezve, mennyit jelentett a törzsvásárlói kártya. Plusz minden hálózat szerződésben van valamelyik benzinkút hálózattal és a vásárlásaink után üzemanyag kedvezményt is kapunk.

Csak pár példa, összehasonlításul. Bőrös csirkemell 99 cent / lbs. Igen, 400 Ft. kilója, nem elírás! És akkora csirke, mint egy kisebbfajta pulyka, nem az a nyeszlett, fajta. Persze lehet azt mondani, hogy igen, mert felpumpálják, de valahogy még sincs műanyag íze, amikor elkészül, csirkéből van, nem hallisztből. Gyönyörű marha steak húsok sorakoznak a polcokon 5-7 dollár / lbs. Ez sem lehet rossz, mert itt nagyon szeretik a marhahúst és kritikusan állnak hozzá. Ennyit mára a boltok árukínálatáról.

A harmadik napon átköltöztem a végleges helyemre, Ildikóékhoz. Magyar származású, bő húsz éve választotta az új világot, azóta már állampolgár. Férjével, 15 éves fiukkal és Ildikó anyukájával élnek Trabucco Canyon-ban, egy lakópark családi házában. Az emeleti 4 szoba egyikét kapom, tágas nagy szoba, jól elférek. A ház tipikus amerikai, könnyűszerkezetes, légfűtése és hatalmas. A galériás nappalit Juliska néni templomnak hívja, mert akkora, mint egy kisebb falusi templom.

Az egész település példás tisztaságú, ugyan az, mint amiről már írtam, minden tiszta, minden új állapotú, pedig nem fiatal házak. Vagy nem öregszenek, vagy ilyen jól karbantartja mindenki, nem tudom. Az utcák olyan szélesek, mint egy kisebb autópálya, de alig van forgalom rajta. Több lakás előtt láttam kosárlabda pályát, az utca két oldalán palánkok és a helyi srácok ott játszanak, keresztben az úton. Minden ház előtt 2-3 autó, de a szembe szomszédunknál van talán hat is. A garázsok természetesen itt sem az autóknak vannak fenntartva, hiába tartozik minden házhoz egy dupla és egy szimpla méretű.

Miután a lakáskérdést rendeztem, a következő lépés a környék felderítése. A lakóparkban semmilyen kereskedelmi, vagy szolgáltató intézmény nem lehet erre felé, ezt szigorúan veszik. Itt csak laknak az emberek, de helyben semmit nem lehet csinálni. Ráadásul a távolságok akkorák, hogy autó nélkül boldogulni nem lehet. A legközelebbi üzletház kb. 10 kilométerre van. Autót nem akarok bérelni, de megkaptam Keanu bicikliét, ő úgysem használja. Csak a fékbetéteket kell kicserélni benne, mert megkoptak, viszont a dombok között kell a jó fék. A bringa egész jó, elöl- hátul tárcsafékes, teleszkópos, nem az olcsó fajtából való. Kipróbálás gyanánt elmentem a legközelebbi biciklis boltba fékbetéteket venni. A térkép szerint 10 mérföld, meg is találtam, de a kirakatban egy tábla, elköltöztek a következő városba. Beütöttem a GPS-be a címet, csak pár mérföld, gyerünk. a megadott címen semmi. Azért itt sem tökéletes minden, szerencsére, mert nem hinném el. Viszont most már jó messze vagyok az otthontól, ideje volna visszaindulni, mert késő délután van. Elindulok a forgalmas főúton – mindenütt széles kerékpársávok az út mentén – mikor meglátok egy bevásárló központot. Annyit megér, hogy benézzek, és szerencsére itt is van egy kerékpáros bolt. Azonban, sajnos, nincs ilyen típusú fékbetétjük.

Idefelé jövet egész sokat gurultam lefelé, ez most megbosszulja magát, az út nagy része emelkedő. Az italom már rég elfogyott, megállok az egyik út menti étteremben, veszek egy pohár üdítőt. Szerencsére itt miden étteremben a soft drink korlátlanul újratölthető, így megiszom egy pohár limonádét, majd újratöltöm a poharat, azt meg beleöntöm a flakonomba, ez elég lesz hazáig.

Az Oso Parkwayon felfelé még vár egy nagy emelkedő, utána már csak 5 mérföld kisebb dombok között és bő 3 óra tekerés után otthon is vagyok. A térkép szerint 35 mérföldet tekertem, ami a dombok miatt még többnek tűnik.

Ildikó már itthon van, még van idő a boltok zárásáig, elvisz egy másik üzletbe, fékbetétet venni. A boltnál viszont nagy baj esik, az autóból kiszállva mindkét lábam begörcsöl. Kicsit elszoktam a biciklizéstől, na meg ez mégsem a Kecskemét környéki sík terület. Szerencsére a biciklis boltban, ha fékbetétet nem is, de magnéziumos italport kapok, azt gyorsan be is tolom egy fél liter vízzel, ez megszünteti a görcsöket.

Az eseten felbuzdulva, konditermet keresek, mégsem járja, hogy egy kis biciklizéstől kikészülök. Több nagy fitnesz hálózat is van erre, mint az LA Fitnes és a 24Hours Fitnes, utóbbiba megyünk el. Ildikó és a férje is ide járnak, vagy legalábbis van bérletük. A nevéből sejthető, éjjel nappal nyitva tartó terem. Akkora, mint egy kisebb sportcsarnok, tömve gépekkel, futópadból van legalább 20, de ugyanannyi lépcsőző gép, terembicikli. Tartozik hozzá egy kisebb uszoda, szauna és gőzkabin. A havi bérlet 35 dollár csak ide, vagy 45 a hálózat bármelyikébe, de ezért bemehetek a tornatermi órákra is, spinning, jóga, zumba, és még csomó különböző óra kora reggeltől estig folyamatosan. A teremben lévő shopban beruházok két doboz fehérjére, majd 20 dollár darabja.

Nagyjából minden elintéztem, ami szükséges az ittléthez. Nyitottam még egy helyi bankszámlát is, ne a magyar kártyámat kelljen használni. Itt mindenhol a bankkártya az elsődleges, alig használnak készpénzt, viszont a PIN-kód nem nagyon van használatban. Nem véletlen, hogy egy lemásolt bankkártyáról le tudják emelni az összes pénzt. Azért volna itt még mit fejleszteni!

A bloghoz tartozó fotókat itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/Kalifornia2013

Ott tartottam, hogy megérkeztem Los Angelesbe, Miklós is megtalált és felvett gyorsan. Elindultunk délre, az Orange Countyban lévő San Clemente-be. Az első pár nap ott fogok lakni, utána meg még nem tudom. Nem az autópályán megyünk, hanem kisebb utakon, hogy több mindent lássunk. Az környék a Narancsvidék című sorozatból otthon is ismerős lehet, ebben a megyében játszódik.

Los Angeles nem csak a napfényről, hanem az iparáról és a szmogjáról is híres, a hatvanas években Londonhoz hasonló méreteket öltött a probléma. Mára természetesen sokat javult a helyzet, köszönhetően a szénerőművek leállításának, de a levegőnek még mindig súlya van erre felé.

Lemegyünk a partra, egymást érik a bícsek, Long Beach, Sunset Beach, Newport Beach, Laguna Beach. Már csak a Baywatch hiányzik. Kb. másfél óra alatt érjük el San Clemente-t, egy kellemes, csendes kisvárost a Mexikóba tartó főút mellett. Érdekes, tipikus amerikai kisvárosok sorakoznak a parton, sehol egy toronyház, Los Angelesben is csak a városközpontban vannak ilyenek, mindenhol máshol alacsony épületek, családi házak. Emiatt persze a városok egymást éri, úgy elterpeszkednek. Az épületek mindenütt mintha most épültek volna, az utcák tiszták, mindennek kicsit műanyag, kicsit steril kinézete van. És mindenütt tömegével az autók, tömegközlekedés gyakorlatilag nincs. Autó nélkül itt nem lehet létezni, ez is hozzátartozik az élet elengedhetetlen kellékeihez.

Az autópálya, amin jöttünk egy darabig 2x6 sávos, ebből egy Car Pool. Na az egy amerikai találmány. Mivel az emberek 95%-s egyedül ül a kocsiban, van egy sáv, a legbelső, ahol csak akkor lehet menni, ha legalább kettő személy van az autóban. Emiatt itt ritkábban van dugó, lehet haladni. A külső 5 sávban araszol a forgalom, de mi a Car Poolban hasítunk 70-el. Mérföldben.

Kora délután érünk a városba, ideje volna valamit enni is, mert a reggeli sem volt túl bőséges, a vacsoráról meg ne is beszéljünk. Valami igazi amerikait próbálnék, hamburger, természetesen, de nem az otthon is ismert műanyag franchise hálózatosból. Megállunk egy kisebb épületnél, a város egyik legjobb hamburgeres – Miklós listája szerint, de majd én is kialakítom a sajátom. Egy hamburger menü 6 dollár, korlátlan üdítőitallal, a poharat újra lehet tölteni az önkiszolgáló automatából. Gyorsan elkészül a kaja, alig vannak. Hatalmas hússzelet van benne, és az íze is finom, nem zsíros, szójás takarmány, mint otthon. A krumpli átlagos, az üdítőnek pedig édesítetlen zöldteát kértem. A cukros lét nem szeretem. Összességében a hamburger nagyon jó volt, laktató, nem tűnt olyan junk foodnak, mint az otthoniak.

Még jó idő van, süt a nap, lemegyünk az óceán partra, sétálni, megnézzük a szörfösöket. A víz elég hideg, 14 fok körül lehet, vastag neoprémet viselnek a srácok a vízben. Nem nagyok a hullámok, de páran azért csak próbálkoznak.

Ennék még egy süteményt, de Miklós szerint erre nincsenek cukrászdák. Ennek ellent mondani látszik a helyi ingyenes újságban egy cikk, miszerint új cukrászda nyílt a mozi mellett, mutatom Miklósnak, elmegyünk oda. Zárás előtt nem sokkal esünk be, de még van bőséges választék. Főleg sajt torták, választok egy szeletet és kávét kérek hozzá. A sütemény igazán finom, mintha házi lenne, semmi műanyag íz, vastag, bőséges, nem sajnálták belőle a hozzávalókat. Még nem sok mindent próbáltam erre, de a minőségre eddig nem lehet panaszom, teljesen ellentétes a várakozásommal. Semmi műanyag íz, hanem mindennek tényleg étel íze van. A marhahúson érezni lehetett az igazi marhahús ízt de nem volt ízfokozó mellékíze, vagy természetesen volt ilyen, vagy az ízfokozójuk is ilyen jó. A sajttorta is nélkülözi a cukrászati segédanyagok jellegzetes mű ízét, finom áfonyás, krémes.

A kávéról most ne beszéljünk, az híg amerikai lötty, mint mindenütt, na ez tényleg egyen íz.  

Hazafelé elmegyünk bevásárolni az egyik helyi madaras tecsó-szerű shopba. Gyorsan végigszaladunk, nem akarok sok időt tölteni, csak pár fontosabb dolgot veszek. Első ránézésre az árak nem magasabbak az otthoniaknál, ráadásul igen nagy kedvezmények vannak törzsvásárlói kártyára, amiből Miklós a kezembe nyomott párat. Ez a törzsvásárlós dolog nagyon elterjedt itt, az emberek komolyan veszik, mindenkinél egy halom különböző pontgyűjtő, kedvezményt adó kártya van, elvárják és használják is.

A kínálat és a minőség tényleg olyan, mint a filmekben. Miden van, mint a búcsúban. Otthon az a nézet terjedte el, itt minden tele van cukorral, zsírral, de ehhez képest a gabonapelyhek, amit néztem, töredéke annyi cukrot tartalmaz, mint otthon. Na, jó, az üdítők azok tényleg cukorlevek, de rengeteg féle olcsó narancslé is kapható. Hiába, Orange County a narancsáról kapta a nevét. Két gallon, kb. 7,5 liter 100%-os, tartósítószer nélküli, hűtendő narancslét veszek 5 dollárért, ezzel elleszek egy darabig.

Bevásárlás után Miklós hazavisz. Niki, egy olasz hölgy, házában bérel szobát, egyelőre itt leszek én is. Niki nincs itthon, kiülünk a teraszra. A nap már kezd lemenni, hűvösödik. A ház egy rózsadombi villa, a teraszról gyönyörű kilátás nyílik az óceánra, a környező dombokra. A berendezése kicsit amerikai, kicsit európai, Niki olasz származású, férje az atomerőműben dolgozott, pár évvel ezelőtti haláláig.

Vacsorázni már nem fogok, a délutáni hamburger és a sütemény egy napig is kitartana. Beköltözöm Miklós szobájába, ő kinn alszik a nappaliban, hiába próbálom lebeszélni, nem akarom kitúrni a saját szobájából, hajthatatlan. Még egy albérlő van a házban, Zoli, beszélgetünk kicsit a teraszon lefekvés előtt.

Első benyomásom a környékről egész pozitív, sokkal jobb, mint vártam. Egyedül az időjárással van problémám, két hónap trópus után fázom, ez nem tetszik. Értem én, hogy február eleje van, meg hogy hiába napfényes Kalifornia, de 34-ik északi szélesség az már nem trópus, de lehetne kicsit melegebb. Holnapra eső is lesz, jön a hidegfront. Lehet, visszamegyek St. Luciára!

A bloghoz tartozó fotókat itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/Kalifornia2013

Egész gyorsan eltelt a három hét, ma délután repülök tovább, vár Los Angeles. Vagy nem, minden esetre oda van repülőjegyem. Miamin keresztül megyek, lesz két órám az átszállásra, ha minden jól megy, helyi idő szerint éjfélre már ott is leszek. Ha nem, akkor meg ki tudja. Hosszan vajúdtam azon, hogy ezt a jegyet vegyem-e, aminek csak két óra az átszálló ideje, vagy egy másikat, amelynél egy éjszakát Miamiban kell tölteni, végül úgy döntöttem, ha nem lesz sok csomagom, a kájtot nem viszem, akkor elégnek kell lennie. Ezt mondták ismerősök is, akik kin vannak, remélem igazuk lesz. így is hosszú az út, 4 óra Miami, utána onnan 6,5 óra LAX.

Délután négykor megy a gép, van időm. Tegnap mindent összepakoltam, kájtot áthúztam Gézáékhoz, majd odaadják Bercinek, ha visszaértek a hajózásból. Gézát megkértem, vigyen ki a géphez, mielőtt indul Castriesbe, elhozni a többieket. A bőröndbe kicsit nehezen fértem, mert idefelé jövet a kájt csomagban is volt holmim, ezért pár dologtól meg kell válni, ezeket is hazaküldöm. Zsolt kecskeméti, így nem lesz messze.

Laci bácsi és Géza reggel még kimentek kájtozni, én pedig biciklivel teszek egy utolsó tengerparti túrát. Napozok, élvezem a meleget, bár a tengerbe már nem megyek bele, mert nem szárad meg a ruha, nem tudom eltenni a bőröndbe. LA ilyenkor még hűvös, egyébként sem a trópusokon van, egy ideig le kell mondanom erről a melegről, napfényről. Azért remélem, ha megterem ott a narancs, én sem fogok megfagyni.

Délután egy körül megyünk ki a repülőtérre. A gép 4:05-kor indul, idejében kiértem. Meglepetésemre, hiába Amerikába tartó gép, a biztonsági ellenőrzés szinte nulla, öt perc és benn vagyok. Van időm bőven, előveszem a laptopot. Sajnos a Kindle kijelzője eltörött, így olvasni nem tudok, majd veszek egy másik kijelzőt hozzá, már néztem a neten.

A gép időben érkezik, fél órával az indulás előtt elkezdődik a beszállítás. Nem vagyunk teltházzal, ezért kaptam jegyet öt nappal az indulás előtt, nagyjából harmada üres a székeknek. Szokás szerint relax alvással töltöm az utat, a tenger felett semmi látnivaló. Elrepülünk Dominika és a Bahamák felett, a távolban még Kuba is feltűnik. Sötétben érjük el Miamit, érdekes látvány, mint egy kivilágított kockás füzet, az utcák és az épületek szabályos négyzetháló szerint épültek. Keresztülrepülünk a város felett, majd visszafordulva manőverezünk be a repülőtér felé, amelyet teljesen körbeölel a város.

Időben leszálltunk, ez jó jel. Sajnos azonban hiába, mert várni kell a kiszállító kapura, hogy felszabaduljon, így mire megállunk, már túl vagyunk a hivatalos érkezési időn. A repülőtér hatalmas, az útlevélkezeléshez automata metró visz be. Az érkezési csarnokban végeláthatatlan sorban állnak egymás mellett az útlevélkezelő pultok, de sajnos a belépésre váró embertömeg még ennél is hatalmasabb. A csarnok bal oldalán a residentek, jobb oldalán a visitorok sora, utóbbiban van az én helyem is. Sajnos itt már lemondhatok arról, hogy elérem a csatlakozást. A sor ugyan tempósan halad, de sok százan állnak előttem. És még az sem biztos, hogy beengednek!

Pont egy óra telik el sorállással, mire következem. A gépen kaptunk egy leszálló kártyát, átadom az officernek. Meglepően gördülékeny az ügyintézés, hiszen az adataim már régen ideértek, a felszálló repülőtér előre küldött minden információt. Csak egy kérdés, hová megyek, majd ujjlenyomat, fénykép és máris mehetek. Welcome in Miami!

A csomagfelvételi pultban már ki vannak rakva a bőröndjeink. Nagyjából fél órája nyitott, már a következő járat bőröndjei sorakoznak a szalagon. Felkapom a bőröndöm és megyek a vámvizsgálathoz. Sárga folyosó, elvámolni valóm nincs, de megnézik. Egy kisebb csarnok, átvilágító gépekkel, asztalokkal, ahol a „szerencsés” kiválasztottak bőröndjei szétpakolva állnak. Felrakom a bőröndöm és a hátizsákom az átvilágító szalagjára, másik oldalon kijön, a hivatalnok segít levenni, nem akarnak belenézni, viszont látásra! Ez gyors volt, bár csak az immigrationis ilyen gyors lett volna!

A gépemig van még bő fél óra, talán elérem. Először is, vissza kell adnom a csomagot, keresem az AA drop-in pultját. Megvan, de már zárva L A hivatalnok átirányít a re-checkin pulthoz, ahol a csomagot újra fel kell adni, talán a reggeli géppel hozzák utánam. Ha igyekszem, én még felférek a gépre, de a csomagfeladást már lezárták.

Az újrafelvételnél két pult van nyitva, mindkettőnél hangosan értetlenkedik az utas, plusz még vannak ketten is előttem, úgyhogy esélytelen, hogy én ma tovább repüljek. De legalább majd együtt megyek a csomaggal, nem kell külön kimenni érte a reptérre. Mire sorra kerülök, már szóba sem kerül, hogy én ma elmegyek, nem csak a csomagot, de az én jegyemet is át kell foglalni. Ami viszont nem kerül semmibe, elvégre nem én voltam a hibás, hogy ilyen lassú volt a beléptetési procedúra. Kapok egy jegyet a holnap reggeli első gépre, amivel eredetileg is mentem volna, ha nem ezt a rövid átszállást választom. Nem vesztettem semmi, sajnos másik gép, vagy rövidebb átszállási idejű megoldás nincs St. Lucia és Los Angeles között, ez van. A hivatalnok kérdezi, a csomagom feladom most, vagy majd csak reggel? Semmi nincs benne, amire szükségem volna, nem akarom egész éjjel hurcolászni, ezért inkább feladom most. Mikósnak is írok egy üzenetet, ne várjon, majd csak másnap délben érkezem.

Reggelig viszont el kellene valahol szállásolni magam. A gép 8:30-kor indul, most meg este kilenc van, 12 óra várakozás. Kimehetnék hotelba, de nem ismerek semmit. Van egy másik transzfer hotel közvetlenül a reptéren, de az meg természetesen nagyon drága. Üres gyomorral nem lehet gondolkodni, szerencsére van még nálam két szem alma, meg két csoki. Megnéztem a büfék kínálatát, de késő van már hamburgerezni, az alma elég lesz, a csokit meg elteszem éjszakai pótléknak.

Mivel itt a nemzetközi és a belföldi járat között kell átszállnom, valójában nem transzfer váróban vagyok, hanem ténylegesen beléptem Miamiba. Kimegyek a városba kicsit sétálni, de csak a repülőtér közvetlen környezetében. Késő van, már nincs semmi nyitva, visszamegyek a váróba. A belső váróba, a biztonsági ellenőrzésen túlra majd csak éjfél után mehetek be, várnom kell két órát. Éjfél után öt perccel belépésre jelentkezem. Senki nem áll a sorban, hiszen a legkorábbi gép is csak reggel 6-7 körül fog menni, gyorsan beengednek. A belföldi járatokon nyoma sincs annak a nagy szigornak, amivel eddig találkoztam. Hmm, igazából nem is találkoztam eddig sehol olyan nagy szigorral.

Kinn a városban kellemes idő volt, de az egész reptéri épület úgy le van hűtve, mint egy jégverem, pulóverben, kabátban fázom. Szinte ember sincs a kilométeres váróteremben, de egy utas barát szék sem. Sétálok egy órát, hátha találok olyan széket, amiben el lehet tölteni az éjszakát, de mind egyforma, két oldalt könyöklős, hogy le se lehessen dőlni benne. Végül találok egy bezárt gyorséttermet, aminek van egy kanapéja az asztalok mellett, ide behúzódok, de sajnos a klíma pont ide nyomja a jeges levegőt, sokat nem tudok pihenni.

Azért csak eltelik valahogy az éjszaka. Korán felébredtem, igazából csak felszínesen aludtam pár órát. Még minden zárva, egy órát sétálok, mire elkezdenek nyitni az éttermek. Egy szimpatikust kiválasztok, kávé és péksütemény a reggelim. A sütemény valami sajtos háromszög, egész finom. A gép indulásig még van két óra, a kapunál nincs senki. Leülök egy oszlop mellé, amin konnektorok vannak, feltöltöm a laptopot és a telefont. Az épületben csak fizetős wifi van, de szerencsére Skype accounttal is lehet fizetni perc alapon, pár percet internetezek, üzeneteket váltok. Lassan szállingóznak az emberek, hét óra előtt elkezdődik a beszállítás, majd pontosan indulunk.

Szinte végig felhős az ég, így semmi látnivaló nincs az úton, inkább alszom. LA-hoz közeledve felébredek, kérek egy kávét. Pontosan érkezünk, fél dél. Bekapcsolom a telefont, Miklós üzent, hogy kkinn vár a parkolóban, jelezzek, ha a csomagot felvettem, és idegurul a pick-up beszállóhoz. Negyed óra múlva jönnek csomagok, kimegyek és hívom Miklóst.

A nap erősen süt, de annyira nincs meleg. Az elmúlt két hónapot trópusokon töltöttem,  most különösen fázós vagyok. De mindegy, megérkeztem, üdvözletem küldöm Los Angelesből!