A blog fotóit itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Bő fél évvel ezelőtt ott hagytam abba, hogy elbúcsúztunk Ricsitől, az Ibextől, a Karib-tengertől. Megígértem, hogy hamarosan visszajövök. Az ígéretet pedig be kell tartani, így most újra repülőn ülök, útban Caracasba, majd onnan tovább a Karib-tenger déli részén lévő, Venezuelához tartozó Margarita szigetére. Tervei szerint ez egy hosszabb út lesz, mint a tavaszi, most közel fél évet szeretnék eltölteni ezen a vidéken.

Hogyan lehetséges, mindenki ezt kérdezi, ennyit hogy lehet nyaralni, utazni. Nos, ez nem nyaralás, a idő nagyrészt munkával fog telni, a hólapátolás elmaradása csak bónusz. Amikor tavasszal hazautaztam, eldöntöttem, hogy több időt szeretnék eltölteni ezen a vidéken, így azonnal hozzáláttam olyan munkát keresni, ami lehetővé teszi ezt. Szoftverfejlesztőként mindössze egy laptopra és internet kapcsolatra van szükségem arra, hogy a munkám végezzem, szerencsés vagyok. Sajnos eredeti munkahelyem nem támogatott ebben a törekvésemben, ott még szeretik látni a programozó fejét, amint a monitort bámulja. Pedig szerintem, a lényeg nem az, hogy a dolgozó a drága irodában internetezgessen, hanem hogy a munka e legyen végezve, a program készen legyen időre. Ugye főnök? ;) A tervet ettől nem adtam fel, ezért új megbízó, új feladat után kellett nézem. Már korábban szerettem volna jönni, de mostanra állt össze a project, amelyet távolról tudok folytatni. Egy hónap késéssel ugyan, de úton vagyok az Óperenciás tengeren túlra, ahol majd túrni segítek a kurta farkú malacnak. Köszönet érte új-régi főnökömnek, kollégámnak, Istvánnak, akivel tíz éve dolgozunk együtt és most is sokat segített, hogy ez a project megvalósuljon. Ez a blog nem jött volna létre, ha nincs István!

Miért éppen Venezuela? Nos, ez csak köztes állomás. Egy barátom, Henrik, aki kájtozni tanított, (ugye írtam tavasszal, hogy a kite lesz kedvenc téli sportom?), kísérem el. Ő szervezte az utam, köszönet érte, mert úgy el voltam foglalva sok mindennel az utóbbi hetekben, hogy erre egyedül már nem lett volna időm. Karácsony után egy kisebb csapat csatlakozik még hozzánk, majd januárban átrepülünk Los Roques szigetére. Január közepén ők hazatérnek, én pedig eredeti állomáshelyemre utazom, St. Luciára, ami innen alig több, mint 400 kilométer. Oda viszont Berci hoz szintén kájtos csapatot, csupa ismerőssel leszel körülvéve.

Szerencsére nem volt nagy hideg, így nem kellett túlöltöznöm, mikor a repülőtérre indultam. Caracasban 27 fok van, a sí dzsekim nem hozom, egy nap múlva itt a nyár! Egy kisebb bőröndöt pakoltam be, rövidnadrág, póló, szandál, ennyi elég lesz az útra. A kite viszont jókora, közel 30 kilós óriás zsák. Jó sport ez, csak ne kellene ennyit cipekedni!

Kora reggeli gép, kis késéssel indulunk. Frankfurtban lesz átszállás, van rá két óránk, de a csomagokat már eleve a célállomásra vették fel, elég lesz még így is.
Frankfurtban nagy köd fogad, kicsivel fagypont felett, jégteleníteni kell a szárnyat, közel egy órás késéssel indulunk tovább. Eredetileg délután fél négyre érnénk ki, tíz és fél óra repülés után. Caracasban kell aludnunk, majd csak hol nap reggel megyünk tovább a szigetre.

Fárasztó, hosszú út, sajnos nappal repülünk, így aludni rendesen nem lehet, hiába van lesötétítve az egész gép. Eseménytelen repülés után bő egy órás késéssel érkezünk Venezuelába. A parton magasodó hegyek miatt a szárazföldet vastag felhőtakaró jelzi. A határátlépés gyorsan, olajozottan zajlik. Nincs sok bürokrácia, a gépen kaptunk egy papírt, szokásos beutazó adatokkal, azt kitöltöttük, itt csak le kell adni. Nincs vízumdíj, a sor gyorsan halad. Nem hiszem, hogy valaha is megnézik, vagy feldolgozzák ezeket, de a látszatra adni kell, gondolom.

A csomagokra viszont várni kell jó sokat. Bő félóra, mire a kis bőröndöm feltűnik, de a kájtok sehol. Mivel a túlméretes csomagok nem mindig a szalagon jönnek ki, megkérdezzük a csomagpultnál, hogy hol várható. Nem sok jóval bíztatnak, ők sem tudják. Várjuk meg az utolsó csomagot, ha nem lesz ott, akkor jöjjünk vissza. Újabb negyedóra múlva Henrik batyuja feltűnik, de még mindig vannak csomagok. Bíztató, akkor az enyém is itt lesz, egyszerre rakták be ezeket. Nos, nem, kijött az utolsó csomag is, nincs közötte az enyém. Átmegyünk a csomagpulthoz, ahol még most sem tudnak semmit mondani, de öt perc múlva az egyik rakodó hozza a zsákot. A fene sem érti ezt, ha a Henriké kijött a szalagon, akkor ezt miért külön kezelik, de fő, hogy megvan.

Az előcsarnokban vár a megrendelt segítő. Biztosra mentünk, előre leszerveztük a fuvart és a helyi guidet, Caracas nincs benne a világ legbiztonságosabb városainak élbolyában.

A hotel nem messze, de a forgalom az érdekes. Olyan harmadik világ-beli, mindenki mindenfelé. Sofőrünknél pénzt is váltunk. A hivatalos árfolyamon 4 bolivárt adnak egy dollárért, mi 12-t kapunk. Régi idők Magyarországát idézi, amikor a hivatalos forintárfolyam köszönő viszonyban sem volt a valósággal, mindenki a dollárt keresi, de hivatalosan fizetni nem lehet vele. A sofőr is a lelkünkre köti többször, sehol ne fizettünk dollárral, mert nagyon rossz árfolyamon számolják, inkább váltsunk feketén. Na ja, háromszoros különbség, ennyiért tényleg nem fizetünk dollárral.

A hotelban a szobám gyorsan meglett, de a Henriké nem. Nem egyszerre foglaltunk, egy kinti irodán keresztül, de elvileg közös szobában vagyunk. Fél óra telefonálgatás, csak megtalálták a Henrik foglalását is, de ehhez fel kellett hívni az irodát.
Terveztük, hogy kimegyünk körülnézni, de a kaput elzáró nagy rácsok, a késői órák (otthon már holnap van), a biztonsági őr elriaszt, meg fáradtak is vagyunk a hosszú utazás miatt, ezért végül csak a hotel éttermében eszünk pár falatot, öblítjük egy sörrel, és lefekszünk. Igaz, itt még csak est nyolc van, de otthon már benne járunk a másnapban.

A klíma hangosan zúg, de távirányító sehol. A portán érdeklődöm, kiderül, egy távszabályzó van, ami a portán figyel, onnan jön be egy szakember, aki kikapcsolja a klímát. Hurrá, aludjunk!

Fotókat is kaptok hamarosan, majd megírom a címet, ahol nézhető.