A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#
Gépünk egy Dash 7, 45 személyes turbó prop gép, nem mai darab. Az utasok felszálláskor szorgalmasan vetik a kereszteket, helyiek, csak tudják, mi a szokás. Érdekes, hogy a repülőgépen mindig megnövekszik a hívők aránya.
A kézipoggyász tároló az kb. egy tisztességes kesztyűtartónak felel meg egy nagyobb autónál, így a hátizsák az ölbe kerül. Azaz csak kerülne, mivel a vészkijáratnál út hely (szabad rablás van, hiába kaptunk ülésszámot a beszállókártyán), így a csomagok nem foglalhatják el a kijáratot. Hátraadjuk a többieknek, legalább kényelmesebben ülünk. Henrik háttal, én menetirány szerint, közvetlenül az első sorban, a kulcsra zárt pilótafülke mögött.
A gép, bár zörög, csattog, de bő egy óra alatt csak eljutunk Los Roquesre. Útközben elhaladunk Tortuga mellett, de nem túl látványos, szinte lakatlan sziget. Vitorlás megálló a világ végén, nem azonos a Karib-tenger kalózai c. filmből ismert Tortugával, a kalózkikötővel. Az talán jóval északabbra, Puerto Rico, vagy a mai Dominika valamelyik kikötője lehetett. Annak idején olyan fantáziadúsan nevezték el ezeket a helyeket, hogy pl. Kingston is van minden szigeten, kettőn, Jamaicán és St. Vincenten ma is az a főváros. Tortugából is van jó néhány.
Leszálláshoz készülődünk, de hogy hová, azt nem tudjuk. Los Roques csomó kis homokzátonyból áll, mi a legnagyobbra, Grand Roque-re megyünk, ezen már, ahogy a neve is mutatja, szikla is kerül. De nem annyi, hogy egy rendes repülőtér elférne rajta, a pálya jobban hasonlít egy murvával felszórt földútra, mint egy repülőtér betonjára. Alig egy méterrel a tenger szintje felett, érdekes utólag látni, ahogy a képek szinte a tengeren gurulva helyezkednek be leszálláshoz. Fénytechnika, ILS nincs, csak vizuális megközelítés lehetséges. Az irányítótorony kb. olyan, mint a nagyobb épületcsarnokokban a karbantartók által használt szerelő kocsi, egy daru tetején egy kisebb konténernyi doboz, igaz zárt és körben üveg.
A gép beáll a parkoló pontra, de a hajtóműveket nem állítja le, a váltás már ott sorakozik a beton szélén. Csomagjainkat gyorsan kirakják egy nagyobb kézikocsira, amit emberek húznak, vonnak. Motoros jármű alig van a szigeten, lóval meg mégsem vontathatják, hogy nézne az ki?
Az útlevél ellenőrzés egy kisebb bódé, az érkezési és indulási oldalt egy korhadó fa sorompó választja szét. A csomagokat lerakják a sorompó mögött, majd onnan lehet felvenni az útlevélvizsgálat és a 180 Bolivár belépődíj leszurkolása után.
A katonákon kívül csak egy hölgy van valamilyen uniformis félében, LTA feliratú (Linea Tourusica Aerotui, mint később megtudjuk) mellényben. Henrik próbál tőle érdeklődni a csoportunk iránt, de meglátom a kezében tartott papíron a nevünket, helyben vagyunk. Susanna lesz az idegenvezetőnk, őt kerestük tehát.
Elválunk a csoportunktól. Mindenki vonszolja a homokban a saját batyuját, a nagy kájt bagek nem adják könnyen magukat. Kivéve nekünk, mert Susanna felajánlja, hogy a kézikocsival, ami a reptéren intézi a csomagok gépekhez szállítását, forgalmon kívüli időben pedig az egyéb transzportokat a szigeten, grátisz elhozzák a batyunkat a hotelhez.
Itt lepakolunk, van pár percünk, mielőtt a hajóhoz indulunk. A csomagokat még nem tehetjük be, mert vannak lakók a szobában, de mire a kirándulásról visszajövünk, már ott lesznek. Ehhez cimkéket rak mindenre, mit melyik szobába kell majd berakni.
Henrik még átmegy a többiekhez, megnézni, hogy hol laknak, addig engem és egy argentin párt Susanna átkísér az egyik boltba snorkel felszerelést bérelni. Keresztül sétálunk a szigeten, kis halászfalu, aranyos, földszintes házacskákkal. Többségük posada, azaz vendégház. Látszik rajtuk, hogy nem most épültek, kialakításuk is inkább funkcionális, mintsem kényelmes. Összességében a világvége a múlt században.
A kikötőben gyülekezik a csapat, összeállunk, majd motorcsónakkal a hajónkra, egy régen szebb időket látott katamaránra visznek bennünket. Társaságunk főleg argentinokból áll, egy kisebb csoport közé cseppentünk. Fiatalok és többségük jól beszél angolul, gyorsan megbarátkozunk.
A hajón már egy, a mienknél nagyobb és jóval hangosabb orosz társaság folytat a rájuk aggatott sztereotípiának megfelelő zajos bulit, de a hajó fél oldala a miénk, megleszünk egymás mellett. Azért az beszédes, hogy Susanna elnézést kér, hogy velük leszünk az úton, úgy tűnik, már itt is itt hagyták névjegyüket volt tesvéreink.
Kifutunk a tengerre, két kisebb szigetet fogunk meglátogatni, az elsőnél lesz ebéd, a másodiknál lehet snorkelezni, ez a program. Az elő szigetet gyorsan elérjük, kiszállhatunk strandolni, amíg az ebéd készül a hajó gyomrában. Vagy a partról hozzák motorcsónakkal, ki tudja, ne akarjuk elrontani a romantikát. Az alap ebédhez, amit a túra ára tartalmaz, lehet kérni lobstert, természetesen kérek. Henrik is kipróbálná, de lebeszélem, hogy kettőt rendeljünk, elég lesz egy, úgyis félbe vágják, megfelezzük. Henrik szereti a halat, de semmilyen más tengeri herkentyűt nem eszik meg, azt hittem, tudja, hogy a lobster az nem hal J
Mellig érő vízben kell kigázolni a partra, Henrik a fényképezőgépét vízálló hátizsákba csomagolja, miközben felajánlja újdonsült barátainknak, hogy rakják be a gépüket ők is. Ezen az alkalmon mindenki kap, tel lesz a zsák, Santa Claus is coming to beach…
A parton sétálgatunk, ami olyan, mint a filmekben és a képeslapokon, vakítóan fehér homok, azúrkék víz. Többször külön felhívta Susanna a figyelmünket, nagyon erős az UV sugárzás, hosszú póló, 50 faktoros naptej, sapka, kalap, mert éget a nap. És tényleg.
A sziget, ahol megálltunk, valójában két sziget, de a kettőt egy vékony víz alatti homokpad köti össze, amin bokáig érő vízben lehet átgázolni. Két oldalról a tenger, mint ahogy Mózes kelt át a Vörös-tengeren. Ezt kipróbáljuk, de nem nagy kaland. A túloldali sziget halászoké, kis halászbódék és bárkák sorakoznak a parton. Megnézzük közelebbről, majd visszafordulunk, mert hamarosan ebédidő van.
A hajóra visszaérve még ugrálunk kicsit, de sekély a víz és magas a hajó, a fejes veszélyes lehet. Mire felérünk a fedélzetre, az orosz oldal már javában ebédel, ott ugye előrébb van az idő. Ekkor látja meg Henrik, hogy a lobster az mi is valójában, rögtön megkapom a másik felét is. Sajnos azonban olyan mértékig tele van nyomva fokhagymával, hogy végül én sem tudom megenni, nm bírja a gyomrom. Elcsomagoltatjuk, majd nekiadom a többieknek, ők szeretik a foghagymát.
Átmegyünk a másik szigetre, út közben összefutunk a mieinkkel, kájtozni próbálnak egy kisebb szigeten, de a szél nem nagyon támogatja a tevékenységet. Inkább tűnnek hajótöröttnek, mintsem elégedett sportolóknak.
A snorkelezős hely elég puruttya, alig van élővilága. Egy medence, amit természetes sziklafal rekeszt le a tenger hullámaitól, teljesen nyugodt vize van, csak épp látnivaló kevés benne. Gyorsan körbeúszom és inkább átmegyünk a homokos partra a lányokhoz napozni. Ott több a látnivaló. Henrik úszni tanítja a lányokat, fényképezi őket szorgalmasan. Este majd kontaktot cserélünk és megkapják a képeket.
Úgy is lesz, nem sokára véget ér a túra, kikötünk, majd kis szabad program után a vacsoránál találkozunk újra. A szabad programot kihasználva meglátogatjuk a többieket majdani szállásunkon. Igazából nekünk is be van ott fizetve a szállás és a teljes ellátás, de kihasználjuk a túrával járó másikat, legalább lesz összehasonlítási alapunk. Sokasodnak viszont a bajok. A posada, amiért elég kiemelt árat kért a P&P Karibientours, konkrétan fejenként 100 dollárt, miközben – megkérdeztük Susannát – a helyi árak 40-50 dollár per szoba, színvonala egy rosszabb diákszállóé alatt van kicsivel. Szűk szoba, nyikorgó emeletes ágy, zuhanyzó a folyosó végén. A meleg víz az egész szigeten ismeretlen, de a hideg is csak csordogál. Konkrétan nincs is keverőcsap sehol, csak egy, mint a kerti csapon. Internet nincs, helyenként telefon sem. Tényleg a világ végén vagyunk.
A mi szobánk, amit az LTA-tól kaptunk sokkal kulturáltabb, nagyobb, rendes ágyakkal, saját fürdőszobája van, természetesen csak hideg vízzel. De még ez sem üti meg Henrik komfort szintjét. Igaz, hogy a hely nagyon szép, de ahhoz, hogy kájtozni lehessen, ki kell menni valamelyik kisebb szigetre. A semmi közepén elég romantikus, kalandos dolog, de nem ártana, ha lenne valami mentőcsónak féle, mert bármi történik és elsodródik, legközelebb valahol az angol partokon fogja kitenni az embert a golf áramlat.
A java még csak ezután jön. Az elmúlt napok légi balesetei miatt több légitársaságnak is visszavonta a repülési engedélyét a venezuelai légügyi hatóság, köztük azét is, akivel 13-n a szigetről elrepültünk volna. Itt állunk a világ végén megragadva. Kalandban nincs hiány. Robi már próbál intézkedni, úgy látom, szereti csinálni, neki külön jó ez a lehetőség. Izabellel tárgyal, El Yaque-n, segítsen onnan új jegyet venni, mert itt semmi nincs. Tamás, a P&P Karibientours már lemondott rólunk, vállukat felhúzták és oldjuk meg magunknak. Csak addig voltunk barátok, míg fizettünk, amikor át kellene foglalni a jegyet, vagy megoldást találni, akkor már csak a gond van velünk, le vagyunk ejtve.
Henriknél ez kiüti a biztosítékot, amikor felvetem, hogy igazából nekünk holnap reggel megy vissza a gépünk, a túrával retúrjegy jár, már meg is született a döntés, holnap távozunk, mert Margaritáról sokkal könnyebben tudunk majd jegyet venni Caracasba a csatlakozó járatainkra, mint innen. Annyit nem ér a sziget, hogy lekéssük a továbbutazást. És most csinálunk előnyt abból, hogy a szervezés zűrzavarában mi vettünk jegyet Prolamarból Caracasba, majd csak később változott a terv, hogy eljövünk ide, így az a jegy megmaradt. Ha reggel visszamegyünk, akkor azzal az eredeti útiterv szerint visszajutunk Caracasba és onnan repülhet ki-ki merre lát. Henrik haza én pedig St. Luciára.
Vacsoraidő, elbúcsúzunk és visszaballagunk az éterembe, az estét argentin barátainkkal töltjük, jót beszélgetünk. Talán egyszer meglátogatjuk őket is. Elnyomott a nap, a ma esti diszkót kihagyjuk, inkább az alvást választjuk.
Jóéjt!
