A blog fotóit a https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyStLucia címen találjátok
Fél ötkor csörög a telefon, a porta ébreszt. Ötkor indul a busz a reptérre, amivel mennem kell, hogy elérjem a gépem. Nem sok pakolni valóm van, csak felöltözöm és lemegyek.
A repülőtér nincs messze, gyorsan kiérünk. A Caribbien Airlines pultját keresem, egy beugróban van eldugva a repülőtér közepén. Elsőre nem is találom meg. Az egyik valuta nepper segít, vezet a pulthoz, közben próbál dollárt váltani, de már késő, miért vegyek már Bolivárt? Annyi még van nálam, amiből a kite súlydíjat kifizetem.
A pult még nincs nyitva, de már készülődnek, néhány utas is akad, nem én vagyok az első. Kisvártatva nyílik a pult, gyorsan halad a sor. A lényeg gyorsan kiderül, a jegyem megvan. Innen már nem lehet nagy baj. A csomagom felveszik, de az ügyintéző akadékoskodik, hogy hol a vissza útra szóló jegyem. Mástól is hallottam, ez itt bevett szokás a karibi légitársaságoknál, ragaszkodnak a retúrjegyekhez. Még nem döntöttem el meddig maradok, majd megveszem helyben a jegyet, így inkább játszom az angolul nem tudód, hogy nm értem, milyen jegyet keres rajtam, látja hogy megvan, már a csomagom is felvette. Végül megunja, csak annyit mond, hogy ok, de nem vállal felelősséget, hogy a szigeten a bevándorlási hivatal nem enged be, csak ha ott rögtön megveszem a jegyet, de akkor az már drágább lesz.
Kaptam még egy departure formot, azt ki kell tölteni az útlevél ellenőrzéshez. Elindulok a transzfer bejárat felé, a korábbi nepper hozzám csapódik, elkéri a formot, elkezdi töltögetni. Nem tudom mi sül ki ebből, de gyanús a dolog, hogy nem a hivatalos eljárás része a kísérő és segítő. Kitölti a papírokat, közben próbál rábeszélni, hogy van ismerőse a kiléptetésnél, el tudja intézni, hogy soron kívül meglegyen a hivatalos procedúra. Hiába mondom neki, hogy van még időm, hogy kivárjam a sort, szerinte ez megér száz dollárt. Szerintem meg nem. Hogy mondandóját nyomatékosítsa, telefonálásba kezd, „van itt egy barátom, be kellene engedni soron kívül”. Jó színész, mert a telefont még fel sem vették, hallom, hogy még most is csörgeti a hívott számot. Közben az ár folyamatosan csökken, már száz Bolivár is elég lenne. Az útlevelem és a papírt elveszem tőle, mialatt odaértünk a bejárathoz, ahol egy hivatalos közeg is posztol. Itt már nem mer alkudozni, átvált másik hangnemre, adjam neki azt a pár Bolivárt, amit nem költöttem el, mert nem lehet kivinni az országból. Nem baj, mondom, jó lesz kávéra a transzferban, szevasz, és faképnél hagyom. Biztos vagyok benne, fog még ma kerülni balek, akit lehúzhat.
Benn alig páran vannak még, segítség nélkül is kb. 5 perc alatt jutok át a biztonsági ellenőrzésen és az útlevélvizsgálaton. Sétálok egy kicsit a repülőtéren, sokkal hamarabb beértem, mint számítottam, bőven van idő az indulásig. Előbb megkeresem a kaput, utána a közelben megreggelizem.
A gép időben érkezik, és a mi a lényeg, időben indul is vissza. Trinidadon két órám lesz átszállni, de a csomagot nem kell felvenni, az megy közvetlenül St. Luciára, így ha nem késünk sokat, akkor biztosan elég lesz.
Egy ideig a Venezuelai partok felett repülünk, majd ráfordulunk Trinidadra, kirepülve a tenger felé. Útközben semmi látnivaló, csak az óceán, így alszom kicsit. Közel két óra repülés után érünk Trinidadra, közvetlenül egy alapos eső után. A levegő, mintha szaunában lennénk, forróság és pára.
A trinidadi repülőtér nem nagy, jószerével csak a Caribbien Airlines használja, aminek ez a bázisa. Gyalog indulunk a reptér épülete felé, keresztül betonon. Semmi kijelölt útvonal, vagy őrök. Megállok pár fotóra, közben az előttem lévőket szem elől vesztem, végül alig találom meg a bejáratot, ami egy kis oldalajtó az épületen. Benn hatalmas folyosó, nagyobb forgalomra tervezve. A végén két íróasztal mellett két csinos hölgy, útlevélvizsgálat, de csak a továbbutazóknak. A folyosón külön állítanak bennünket, a többiek a szokásos terelőszalagos sorok között haladnak a rendes útlevélvizsgálat bódék felé. Minket egy lifthez vezetnek, ahol le lemegyünk az alsóbb szintre, a transzfer váró felé. Itt újabb biztonsági ellenőrzés után egy hatalmas csarnokba jutunk, amiben pár ember lézeng csak. Két kapu van, kis különbséggel indul két járat, az egyik a miénk. Bő egy órám maradt, de helyi pénzem híján csak nézegetem a boltokat, nem vásárolok semmi.
Amikor eljön az idő, a beszállításhoz egy buszra ültetnek bennünket, az érkezéssel szemben, nem gyalog kell a géphez menni. Hatalmas távolsági busz, megyünk vele majd száz métert. Most nem láttam sokat Trinidadból, de következőben majd töltök itt pár napot.
St. Lucia felé útközben elrepülünk Union Island, Tobago Cays, St. Vincent felett, örömmel fedezem fel a helyeket, ahol tavaly vitorláztunk. Már látszik St. Lucia is, ereszkedünk, de magasan elrepülünk Vieux Fort felett. A sziget nyugati partja felett ereszkedik a gép, itt a két emblematikus hegy a Great Piton és a Petit Piton, öblök, ahol tavaly horgonyoztunk. Jó újra látni. A nagy örömbe egy kis üröm is vegyül, amikor realizálom, hogy nem Vieux Fortban, hanem Castriesben fogunk leszállni. Kicsi sziget, de van két repülőtere. A nemzetközi repülőtér van délen, de a mi gépünk a fővárosban lévő domestic repteret használja. Itt nem fért volna el egy nagy repülőtér, amely fogadni képes a tengeren túli jártatokat, de a főváros mégsem maradhat reptér nélkül, ezért építettek egy kisebbet, úgyis a szigetek közötti járatokat használják sűrűbben. Én viszont Viewux Fortban foglaltam szállást, mivel oda jönnek Berciék. A kettő között van 70 kilométer, még vár rám egy utazás.
A szigeten Trinidadhoz hasonló forróság fogad, de nincs olyan magas páratartalom. Nem sokan jöttünk a géppel, gyorsan halad az útlevél ellenőrzés. Mindenki mosolyog, az utasokat megértem, de hogy a hivatalos személyzet sem olyan, mint aki citromba harapott, az kifejezetten kellemes. Gyorsan pecsét kerül az útlevélbe, csak épp átfutja a tisztviselő a gépen kapott és előre kitöltött belépési papírt. Szokásos kérdés, hová megyek, meddig maradok, majd Welcome at St. Lucia, have a nice holiday!
Ugyan abban a helyiségben van a vámvizsgálat, a csomagok már oda vannak készítve. Itt nincs szállítószalag, a reptér személyzete hozta be a pakkot egyenesen a vám pulthoz. Egy pillantás az útlevelemre, egy a kite csomagra, kátjozni jött? Érezze jól magát! A retúr jegy, vagy meddig akar maradni, szóba sem kerül, örülünk hogy itt van, költsön sokat. Ugyan az a lazaság, amivel tavaly is találkoztam, ami miatt többek között annyira megkedveltem ezt a régiót. Akkor Ricsi, a kapitány bevitte az összes útlevelet a hivatalba, mi pedig már boldogan koktéloztunk, ismerkedtünk a szigettel a parton, se ki se be nem kellett személyesen megjelenni semmilyen hivatalos szerv előtt.
A kijáratnál az információnál megkérdezem, mik a lehetőségek, hogy tudok eljutni Vieux Fortba. Van iránytaxi, kis busz a városközpontból, vagy bérelhetek taxit. Utóbbira mindenképpen szükség lesz, mert a városba is be kell jutni valamivel, gyalog messze volna a két nagy batyuval. Fogok egy taxit, 12 személyes kisbuszt, 12 dollár a tarifa. Elindulunk, miközben alkudozni kezdek, mennyiért vinne el Vieux Fortba, Nyolvcan dollárról indulunk, végül hatvanban maradunk. Ha hozzá veszem, hogy az ötöde volna csak a városközpont, akkor a maradék hetven kilométerre ez már nem sok, gyerünk. Próbálok társalogni a sofőrrel, de nem nagyon van hozzá kedve, így csendben nézelődve érünk el jó másfél óra alatt a sziget déli végébe, miközben átmegyünk egy bő 900 méter magas hegyen a sziget közepén.
A városba érkezve a pontos címet próbáljuk kideríteni, mutatom a hotel visszaigazolást, de a sofőr nem nagyon tudja, hogy ez a hely, nem idevalósi. Telefonos segítség után sem vagyunk sokkal okosabbak, végül meglátjuk az útbaigazító táblát a hotel, pontosabban vendégház felé. Rettenetes rossz út vezet be egy mangróve erdőbe, de hiába forgatjuk a fejünket, a ritkásan álló épületek egyike sem akar ismerős lenni. Végigzötykölődünk az úton és végül visszajutunk a főútra egy kanyarral visszább. Próba újra, de most a hotel megadott telefonszámát hívja a vezető, kap valami útbaigazítást onnan is. Nem értem mit, mert nem az angolt, hanem a helyiek által egymás között használt creolt beszélik.
Újra be a rossz útra, de másodjára már megtaláljuk a házat, semmi tábla nem jelzi, hogy ez lenne az. Benn a házvezetőnő, Francisca fogad. Nagyhangú, néger asszonyság, kedves és mosolygós, állandóan beszél időnkét értem is. Kifizetem a taxit és elfoglalom a szobámat a ház földszintjén. Hatalmas háló-nappali, egy konyhafülke és egy közepes fürdőszoba, bőségesen elég lesz egymagamnak!
Megérkeztem, Welcome to St. Lucia!
