A kalandhoz tartozó fotógalériát itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiArany
Megvirrad, a többiek is felélednek. Katával és Norbival kiülünk a fedélzetre. Befut egy csónakos árus, de horribilis áron adná a péksüteményt, ezért úgy döntünk, nem kérünk, kimegyünk inkább a partra, bevásárolunk, reggelizünk. Ezt a bejegyzést még nem töltöm fel, kaptatok elég olvasni valót.
A parton az első utunk, hová máshová, a Whalebonerba vezet. Ma jobban figyelek, kilesem a Bush Wacker receptjét. A második csónakkal mentem, addigra a többiek már bele vannak feledkezve kütyüjeikbe, mindenki vadul internetezik, Skype-ol. Itt van internet, a hajón már nem látják a kézi készülékek, csak a laptopom. Az is határeset. Kikérem az italom és én is beállok a sorba, telefonálok a hazaiaknak.
Egy óra után nekem már elég a telekommunikáció, mennék tovább, felfedezni a szigetet. A többiek nem is mozdulnak, így egyedül indulok a központ irányába. Útközben betérek az egyik kávézóba egy erős feketére. Csinos csoki baba a csapos lány, folyton mosolyog, mint mindenki errefelé. Nem megjátszásból, tényleg szívből, Mosolyország, így szeretlek!
Az utat végig állják a taxisok, pickupok párnázott padokkal, sziget túrára invitál mindegyik. Maga a sziget egész apró, de mint ahogy egy vulkanikus szigethez illik, dimbes-dombos, kinek van kedve ebben a párás melegben hegyet mászni. Az egyik bizalomgerjesztő kinézetű sofőrrel leállok alkudozni, mutogatja a térképen, merre vinne, mennyi lesz az ár, hét embernél már jókora diszkontot is ad. Csak kössünk végre boltot. Mondom, visszamegyek a többiekért és megkérdezem, mi a tervük. Rádión hiába is próbálom hívni a társaságot, nem azért van náluk, hogy bekapcsolják. Még lemerül a végén!
Visszaérek a mólóhoz, elmondom, mit találtam, ez elnyeri a társaság tetszését. Lassan befejezik a kütyüzést és indulhatunk. A blogot olvasták, éppen, hogy megtudják, ki mit csinált az elmúlt napokban. Mindenki keresi saját magát a történetben, majd igyekszem többet beleszőni a többiek történeteiből is.
Útközben elmegyünk egy anglikán templom mellett, a csajok bemennek megnézni. Norbi közben leáll alkudozni egy taxissal, akitől megkapja ugyan azt az alapárat, amivel én is kezdtem korábban. Innen kezdve hajthatatlan, csakis ezzel mehetünk, mert még alkudozunk egy fél órát és máris jobban állunk. Hiába mondom neki, hogy 100 méterrel feljebb van az állomás, több tucat taxi közül választhat, jobban alkudozhat, mint az egyből egyel, hajthatatlan. Mindegy, legyen meg az öröme neki is, csak menjünk már.
A túra kb. két óra, felmegyünk két kilátóhoz, majd a túra végén egy teknősfarmot tekintünk meg. Ez az általános túra útvonal, gyakorlatilag be is járja a sziget összes útját.
Meredek kaptatón jutunk fel az első kilátó pontba, Fort Hamilton 300 láb magas hegyére. Nem röhögni, ez bizony kemény 100 méter, ellenben viszont éppen elég volt ahhoz, hogy az itt lévő ágyúkkal védelem alatt tartsák Port Elizabeth kikötőjét. Csodálatos kilátás nyílik az öbölre, megtaláljuk a saját hajónkat is.
Miután elkészültek a kötelező fotók, elindulunk a második állomásra, a Diamond nevű helyre, ahonnan egyszerre lehet látni a sziget két oldalát, az Atlanti óceán és a Karib-tenger felőli részt. Útközben megállunk, egy kikötött kecskénél, sofőrünk dob neki egy csokor sárga virágos növényt. Mint kiderül, ez a saját kecskéje, enni hozott neki, ha már erre jár. A kecske boldogan esik neki, biztos szereti. Látjátok, mondom, virágot hozott neki, estére biztosan lesz szex.
Megérkezünk a második kilátó pontra, ami valójában egy félbe maradt ház lapos teteje. Innen nézzük a két vizet. Nem vagyok nagy tengerész, nekem egyformán nagy víznek tűnik mindkettő, meg sem tudnám különböztetni, ha nem mondja a sofőrünk. Valami differencia csak van, ha már máshogy nevezték el őket, ezt diktálja a logika.
Fotók elkészültek, indulunk lefelé. Kati már nagyon szomjas, de a ponyva alatti melegben a többiek is ki vannak tikkadva. Meglátunk egy éttermet az út mentén, Laca már dobol is a kocsi tetején, stop, stop!
Kis kövezett ösvény vezet be az étterembe, ami egy nagy félhomályos, hűvös hodály. A másik oldala egyenesen a tengerpartra nyílik. Itt áll leesik, szó bennakad, amit látunk, az egy képeslap. Ráadásul a giccses fajtából, napfény, azúrkék víz, hófehér homok, pálmafák. Azonnal letáborozunk, innen nem mozdulunk tovább! Már pózolunk is, készülnek a fotók, amiket eddig csak drága katalógusokban láttunk. Ha nem én lennék, el sem hinném, hogy ez én vagyok itt, lazán a pálmának támaszkodva! Az arcomon lévő vigyor annak a 3 dolláros nagy pohár rumpuncs koktélnak szól, amit az imént toltam a fejembe, mert szédültem a látványtól.
Az étterem oldalában bérelhető kis bungalók vannak. Rákérdezünk, ki lehetne-e venni, vajon talán? Természetesen, $40 per szoba egy éjszaka, plusz $10 fejenként a büfé reggeli. Itt, a parton felszolgálva! Csak idejutni nehéz, de itt már könnyű a boldog élet. Irigy vagyok, sárgulok, hmmm.
Lassan indulnunk kell, nehéz szívvel kerekedünk fel. Láttunk sok szép helyet ezen a vidéken, de ez most mindent visz. Ide vissza kell még jönni, hosszabb időre! Sofőrünk mosolyogva fogad, neki mindegy, hol telik le a bérelt idő. Sajnos azonban a teknősökre már nem maradt, így visszaindulunk a kikötőbe. Ebédre lobstert szeretnénk, homárt ígértünk magunknak. Megkérjük a sofőrt, hogy vigyen el egy jó étterembe, ahol van friss lobster. Fort Hamilton felé indulunk, de csak fél útig megyünk. Az út mellett egy nagy étterem, páratlan panorámával az öbölre. Norbi hátra marad, kifizeti a sofőrt, mi addig a bejárat melletti medencében lévő halálra ítélteket fotózzuk. Itt biztos friss a homár, baj nem lehet.
A terasz szélén foglalunk el egy nagy asztalt. A kiszolgálás első osztályú, egyenruhás pincérnők sürögnek forognak körülöttünk, miközben az öböl panorámájában gyönyörködünk. Az étlapot tanulmányozzuk, már készülnek a rumpuncsok. Helyi specialitás, Ti Punch, fehér rum, lime, szerecsendió. Az íze annyira nem jön be, de nem mondom, hogy rossz. Az ereje viszont megvan, érzem.
Egységesen homárt rendelünk, egy-egy közepes felet. Különböző mártásokkal rendelhető, a többiek a fokhagymásat kérik, de én erre érzékeny vagyok, így a rumos-borsos változat mellett döntök. Lacáék kérnek még hozzá egy homár levest is, ki vannak éhezve. A köret is érdekes, kenyérgyümölcs, bredfruit, amely az étterem melletti fákon terem. Semmit nem bíznak a véletlenre, a rákok a medencében, a köretet adó fa az udvarban, még talán rumfőzdéjük is van. Igazi önellátó étterem, amit lehet, maguknak termelnek.
A személyzet térül, fordul és már előttünk is a megrendelt aperitif. Emeljük poharunk azokra a homárokra, akiket épp most húznak ki a medence vizéből, hogy asztalunkon végezzék. Iszogatunk, gyönyörködünk a panorámában, szorgalmasan készítjük a fotókat. Hamarosan érkezik a leves, színe annyira nem bíztató, de aki kóstolta, az dicséri.
Kis idő múltán érkeznek az áldozatok is, különböző formában. Amilyen jól néznek ki, olyan finomak is. Hibátlanul elkészítette a szakács, ami nem egyszerű dolog. A homár olyan, mint a steak, könnyű elrontani. Elkészítem az ételfotókat, látjátok, még most is ti jártok az eszemben, csak hogy le ne maradjatok valamiről. Olyan vagyok, mint egy hadi tudósító. Remélem, értékelitek! Hálából tessék szorgalmasan kommentezni, legyen valami olvasni valóm otthonról. Hiányzotok nagyon! Na jó, de egy kicsit tényleg.
Amikor azt hittük, végeztünk a halotti torral, még odajönnek a pincéreink és megmutatják, mit hagytunk az asztalon. Rutinos mozdulatokkal használják a rákpáncél törőt, és szabadítanak ki még hatalmas darab finom rákhúsokat rejtekükből. Csak ezzel jól tudtunk volna lakni, de a javát már betoltuk. Nem is tudja mindenki elfogyasztani az adagját. És ez csak egy közepes homár fele volt! A képek között láthatjátok, milyen az, amikor felüti fejét a vész a homárok között. Tájkép csata után.
Kérjük a számlát és fizetünk. Búcsúzóul kapunk még egy pohár rumot grátisz. A pincérnő három féle ágyas rumot hoz ki, vaníliás, narancsos és lime ágyazás közül választhatunk. Én a vaníliást kérem, finom, lágy ízt adott a rumnak a benne úszó maréknyi vanília. Azok a fűszerek, amelyeket otthon aranyárban veszünk, itt olyanok, mint nekünk a kapor. Az egyik képen az a sok kis apró piros bigyó a karton ládában – aki olvasta a korábbi beszámolókat felismeri – szerecsendió.
Visszafelé gyalog jövünk, de nem jutunk tovább az első helyi kocsmánál. Szertartásos rumivás van készülőben. Én már jövök lefelé az anyagról, ezért kihagyom. Sanyi apu is rosszul volt tegnap este, ma tartózkodik. Ezért is olvassák útitársaim a blogot, nem mindenki emlékszik pontosan minden apró részletre. Van akinek akár 3-4 órányi apróság is kimarad, csak abból vágja, hogy történt valami, hogy a többiek pukkadnak a nevetéstől, mikor szóba kerül a tegnap este. Hálátlan szerep a tudósítóké, észnél kell lenni. Hová lenne akkor a történelmi hűség! Naugye…
Sanyi apu, Kata és én, otthagyjuk az italozókat és elindulunk a kikötőbe, hogy útközben még zöldséget, gyümölcsöt vételezzünk a helyi piacon. Itt van az is két sarokkal lejjebb, gyorsan odaérünk. Benn az árusok, mint a legyek, úgy meglepnek, már pakolják is a szatyorba, amire ránézünk. Sanyi apu gyámoltalanul pislog négy árus kereszttüzében, mindjárt megvetetik vele az egész piacot, csak pakolják elé a gyümölcsöket. Én közben Katival összeszedek egy lecsóhoz valót, paprika, paradicsom, hagyma, de bekerül egy kis gyümölcs is. Meg lehet unni a lobstert, tengeri herkentyűt, kellene valami hazai íz, amit gyorsan össze lehet dobni. A nagy forgatagban persze úgy átvágnak bennünket, ahogy egy turistát illik, legalább dupláját fizetjük, mint egy helyi lakos, de talán a háromszoros szorzóval sem tévednék nagyot. Így van ez mindenütt, nem jártam még a világnak olyan szegletében, ahol a piaci kofa becsületes lett volna az idegennel. Ez az egy közös bennük. Ha ráadásul világít felettünk a „BALEK” felirat, akkor esélytelenek vagyunk. A miénk villog is, nagy nyilakkal mutat ránk. Ez van, legyen egy jó napjuk, szólal meg bennünk a megintátbasztak érzés, amit próbálunk jótékonyságnak beállítani. Húzzunk innen, ne röhögjenek sokáig rajtunk. Egy EC kb. 90 forint, jóval kisebb számokkal kell kalkulálni, olcsónak tűnik, hogy valami 5, vagy 10 pénz, csak amikor beszorzod, akkor derül ki, hogy mégsem volt ez olyan jó bolt.
A kikötőbe visszaérve rádión hívjuk Ricsit. Kicsit szétszóródunk, Lacáék még átmennek a bícsre, szívecskét rajzolni a homokba. Fiatalság, bolondság. Én már eléggé elpilledtem, ezért inkább mennék a hajóra. Aludni szeretnék, de leülünk beszélgetni, közben csetelek, válogatom a képeket a bloghoz. Eltelik az idő, mielőtt lemegy a nap, még úszom egyet. Újabb giccsparádé; Úszom a vízben, mögöttem a karibi napnyugta.
Legyen is elég ez mára!
