A bloghoz tartozó fotókat itt találjátok: https://picasaweb.google.com/aurum.hu/Kalifornia2013
Ott tartottam, hogy megérkeztem Los Angelesbe, Miklós is megtalált és felvett gyorsan. Elindultunk délre, az Orange Countyban lévő San Clemente-be. Az első pár nap ott fogok lakni, utána meg még nem tudom. Nem az autópályán megyünk, hanem kisebb utakon, hogy több mindent lássunk. Az környék a Narancsvidék című sorozatból otthon is ismerős lehet, ebben a megyében játszódik.
Los Angeles nem csak a napfényről, hanem az iparáról és a szmogjáról is híres, a hatvanas években Londonhoz hasonló méreteket öltött a probléma. Mára természetesen sokat javult a helyzet, köszönhetően a szénerőművek leállításának, de a levegőnek még mindig súlya van erre felé.
Lemegyünk a partra, egymást érik a bícsek, Long Beach, Sunset Beach, Newport Beach, Laguna Beach. Már csak a Baywatch hiányzik. Kb. másfél óra alatt érjük el San Clemente-t, egy kellemes, csendes kisvárost a Mexikóba tartó főút mellett. Érdekes, tipikus amerikai kisvárosok sorakoznak a parton, sehol egy toronyház, Los Angelesben is csak a városközpontban vannak ilyenek, mindenhol máshol alacsony épületek, családi házak. Emiatt persze a városok egymást éri, úgy elterpeszkednek. Az épületek mindenütt mintha most épültek volna, az utcák tiszták, mindennek kicsit műanyag, kicsit steril kinézete van. És mindenütt tömegével az autók, tömegközlekedés gyakorlatilag nincs. Autó nélkül itt nem lehet létezni, ez is hozzátartozik az élet elengedhetetlen kellékeihez.
Az autópálya, amin jöttünk egy darabig 2x6 sávos, ebből egy Car Pool. Na az egy amerikai találmány. Mivel az emberek 95%-s egyedül ül a kocsiban, van egy sáv, a legbelső, ahol csak akkor lehet menni, ha legalább kettő személy van az autóban. Emiatt itt ritkábban van dugó, lehet haladni. A külső 5 sávban araszol a forgalom, de mi a Car Poolban hasítunk 70-el. Mérföldben.
Kora délután érünk a városba, ideje volna valamit enni is, mert a reggeli sem volt túl bőséges, a vacsoráról meg ne is beszéljünk. Valami igazi amerikait próbálnék, hamburger, természetesen, de nem az otthon is ismert műanyag franchise hálózatosból. Megállunk egy kisebb épületnél, a város egyik legjobb hamburgeres – Miklós listája szerint, de majd én is kialakítom a sajátom. Egy hamburger menü 6 dollár, korlátlan üdítőitallal, a poharat újra lehet tölteni az önkiszolgáló automatából. Gyorsan elkészül a kaja, alig vannak. Hatalmas hússzelet van benne, és az íze is finom, nem zsíros, szójás takarmány, mint otthon. A krumpli átlagos, az üdítőnek pedig édesítetlen zöldteát kértem. A cukros lét nem szeretem. Összességében a hamburger nagyon jó volt, laktató, nem tűnt olyan junk foodnak, mint az otthoniak.
Még jó idő van, süt a nap, lemegyünk az óceán partra, sétálni, megnézzük a szörfösöket. A víz elég hideg, 14 fok körül lehet, vastag neoprémet viselnek a srácok a vízben. Nem nagyok a hullámok, de páran azért csak próbálkoznak.
Ennék még egy süteményt, de Miklós szerint erre nincsenek cukrászdák. Ennek ellent mondani látszik a helyi ingyenes újságban egy cikk, miszerint új cukrászda nyílt a mozi mellett, mutatom Miklósnak, elmegyünk oda. Zárás előtt nem sokkal esünk be, de még van bőséges választék. Főleg sajt torták, választok egy szeletet és kávét kérek hozzá. A sütemény igazán finom, mintha házi lenne, semmi műanyag íz, vastag, bőséges, nem sajnálták belőle a hozzávalókat. Még nem sok mindent próbáltam erre, de a minőségre eddig nem lehet panaszom, teljesen ellentétes a várakozásommal. Semmi műanyag íz, hanem mindennek tényleg étel íze van. A marhahúson érezni lehetett az igazi marhahús ízt de nem volt ízfokozó mellékíze, vagy természetesen volt ilyen, vagy az ízfokozójuk is ilyen jó. A sajttorta is nélkülözi a cukrászati segédanyagok jellegzetes mű ízét, finom áfonyás, krémes.
A kávéról most ne beszéljünk, az híg amerikai lötty, mint mindenütt, na ez tényleg egyen íz.
Hazafelé elmegyünk bevásárolni az egyik helyi madaras tecsó-szerű shopba. Gyorsan végigszaladunk, nem akarok sok időt tölteni, csak pár fontosabb dolgot veszek. Első ránézésre az árak nem magasabbak az otthoniaknál, ráadásul igen nagy kedvezmények vannak törzsvásárlói kártyára, amiből Miklós a kezembe nyomott párat. Ez a törzsvásárlós dolog nagyon elterjedt itt, az emberek komolyan veszik, mindenkinél egy halom különböző pontgyűjtő, kedvezményt adó kártya van, elvárják és használják is.
A kínálat és a minőség tényleg olyan, mint a filmekben. Miden van, mint a búcsúban. Otthon az a nézet terjedte el, itt minden tele van cukorral, zsírral, de ehhez képest a gabonapelyhek, amit néztem, töredéke annyi cukrot tartalmaz, mint otthon. Na, jó, az üdítők azok tényleg cukorlevek, de rengeteg féle olcsó narancslé is kapható. Hiába, Orange County a narancsáról kapta a nevét. Két gallon, kb. 7,5 liter 100%-os, tartósítószer nélküli, hűtendő narancslét veszek 5 dollárért, ezzel elleszek egy darabig.
Bevásárlás után Miklós hazavisz. Niki, egy olasz hölgy, házában bérel szobát, egyelőre itt leszek én is. Niki nincs itthon, kiülünk a teraszra. A nap már kezd lemenni, hűvösödik. A ház egy rózsadombi villa, a teraszról gyönyörű kilátás nyílik az óceánra, a környező dombokra. A berendezése kicsit amerikai, kicsit európai, Niki olasz származású, férje az atomerőműben dolgozott, pár évvel ezelőtti haláláig.
Vacsorázni már nem fogok, a délutáni hamburger és a sütemény egy napig is kitartana. Beköltözöm Miklós szobájába, ő kinn alszik a nappaliban, hiába próbálom lebeszélni, nem akarom kitúrni a saját szobájából, hajthatatlan. Még egy albérlő van a házban, Zoli, beszélgetünk kicsit a teraszon lefekvés előtt.
Első benyomásom a környékről egész pozitív, sokkal jobb, mint vártam. Egyedül az időjárással van problémám, két hónap trópus után fázom, ez nem tetszik. Értem én, hogy február eleje van, meg hogy hiába napfényes Kalifornia, de 34-ik északi szélesség az már nem trópus, de lehetne kicsit melegebb. Holnapra eső is lesz, jön a hidegfront. Lehet, visszamegyek St. Luciára!
