A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#
Korán keltem, még csak 2 óra helyi idő szerint. Háromnegyed ötre jön Huan, a sofőrünk, van idő bőven. Kiülök a nappaliba, internetezni, kicsit naplót írni. A net katasztrofális, semmi web nem jön be, de a Skype működik, pár ismerőssel tudok csetelni. Lassan eltelik az idő, itt a sofőrünk.
Az eső egész éjjel folyamatosan szakadt, áll az víz az utcákon, még most is esik. Ehhez hozzá kell szokni, itt ilyen az időjárás, ez az esős évszak.
Az út a repülőtérre rövid, hajnalban kihalt a város, semmi forgalom. Nem úgy a repülőtéren, kitört a karácsony, vagy menekülnek az emberek a világvége elől, óriási sorok, tumultus. Rendes dél-amerikai módra, össze-vissza mennek a sorok, nyomuknak az emberek. Huan elkéri az útleveleket, megpróbál előre vinni, de csak szaladgál ide-oda. Egy ideig együtt állunk a sorban, de nem halad, az idő vészesen fogy. Nyitnak egy új sort, abba átállok, előrébb jutottam. Henrik a másik sorban marad, előkerült Huan is, tanácstalan ábrázattal forgatja a fejét. Én nyerek, sorra kerülök. Csak a bőrönd van nálam, a kiteokat leraktuk a szalagon kívül. Huan már szalad is érte, hozza, míg Henrik odajön a pulthoz. Teljes letámadás. A kiteok láttán összeszalad a hölgy szemöldöke, mint aki még nem is látott ilyet repülőn szállítani. Azért csak sikerül megoldani a dolgot, bár a mérlegelés nehezen sikerült, mert sehogy sem akart a zsák elférni. Valamennyi súlyt azért mondanak, azt külön el kell menni kifizetni. Szerencsére már a kora reggeli első gép is késik, ezzel időt nyerünk.
Újabb sorállás, de Huan nem érzi magára kötelezőnek, ez nem az ő sportja. Beáll rögtön az ablakhoz, épp csak el nem tolja aki ott van és már intézi a saját ügyét. Henrik van vele, én kiálltam a sorból, kifizeti mindkettőt. Megkapjuk a jegyeket, futás a bejárathoz. A csaj jó ismerőse Huannak, előre engedne, de a beszállókártya sehol. Csak a csomagcímke van az útlevelemben, amit a kitehoz adtak. Henriké megvan. Huan visszaszalad a péztárhoz, ,alig bírjuk követni. Megvan a beszállókártya, lobogtatja.
Mire visszaérünk, kialakult egy jókora sor, 10 perc van a gépig. Gyorsan tanulunk, már átvettük a helyi szokásokat, ezért nem a sor végére állunk, hanem rögtön a bejárathoz megyünk. Huan barátnője már nyitja is a kaput, benn vagyunk. Gyors átvilágítás után benn vagyunk a váróban. A beszállókapu még zárva, de már gyűlik a nép. A bejáratnál láttuk, hogy van ingyen wifi, csak a jelszót kell megszerezni az 5-s kapunál, odamegyünk. Ki van írva, de spanyol használati utasítással. Próbáljuk értelmezni, de nem fogadják el a telefonok. Végre jön valaki, aki ért angolul és segít értelmezni a használati utasítást. A titok nyitja, amit a spanyol szöveg árul el, hogy a jelszót végig nagy betűvel kell írni J
Mire ezzel a feladattal megbirkóztunk, addigra elindult a beszállítás, arra sem marad idő, hogy a levelek lejöjjenek. Mindegy, gépen vagyunk, 1:0 ide.
Pár szót a repülésről, míg utazunk. Isla Margarita kb. 40 perc repülőútra van Caracastól. De a karácsonyi zsúfoltság miatt nem kaptunk direkt jegyet, ezért most elrepülünk egy óra alatt Puerto Ordaz-ba a Conviasa légitársasággal, ott átszállunk egy másik, az Avion légtársaság porlamari gépére, ami. A két légitársaságnak később még lesz jelentősége. Ez most egy dramatikai fordulat volt, mint a krimikben, mikor a film elején látjuk a gyilkos fegyvert, csak még nem tudjuk, hogy annak mi lesz a szerepe. Ekkor még mi sem tudtuk. Caracasban a csomagjegyre azt írták, hogy Porlamar, direkt rákérdeztünk, még Huan is tolmácsolt – mert itt az angolt úgy beszélik, mintha otthon az orosszal próbálkoznánk, pedig azt is tanultuk pár évig – hogy átszálláskor fel kell-e venni a csomagokat, vagy egyenesen megy Porlamarba. Mindenki megnyugtatott, hogy semmi gond, Porlamar a célállomás.
Gyanús volt, hogy nem kaptunk beszállókártyát a csatlakozásra és a csomagjegy számláján is csak Puerto Ordaz szerepelt. De a nagy kapkodásban ezt nem vettük észre, csak később.
Gyorsan megérkeztünk Puerto Ordaz-ba, ahol átszálló jegyünk nem lévén, ki kellett menni a transzferből, becsekkolni a Porlamari gépre. Egy óra van indulásig, szűk, de belefér. Kedves kislányka a chek-in pultban, angolul egy szót sem beszél. Kiadja a beszállókártyát, kérdezi, csomagunk van-e. Csak kézi mutatjuk. Gyanús a dolog, rákérdezek, kézzel-lábbal beszélve a spanyolt, hogy a csomagunkat Caracasban már feladtuk, átrakják-e. Mutatjuk a csomagcédulát, azon Porlamar szerepel. Az egész check-in pultban nincs senki, aki tudna angolul, de annyit megértünk, az a Conviasa volt, ez meg az Avion. Tehát a két légitársaság között nincs csomagátrakás, jött a felismerés.
Futás vissza a sorral szemben a csomagkiadóba, a bőrönd és a kiteok biztos ott köröznek magukban. Nagy nehezen visszaküzdjük magunkat az egyirányú kijáraton, szerencsére még folyik a kipakolás. A mi gépünk, felismerünk néhány utast. Kijön az összes bőrönd, de a mi három csomagunk sehol.
Próbálom kérdezni a csomagrakodót, meg a benn lévő hivatalnokot, most mi a helyzet. Nézegetik a csomagjegyet, gondolom szokatlan, hogy valaki Puerto Ordazon keresztül repül Caracasból Porlamarba, de mutatja, szicsasz, meglesz. Jön egy kedves hölgy, neki már van rádiója is, fontosabb pozíció. Angolul persze nem tud, annyira mégsem fontos, de legalább segítőkész. Kimegyünk az információs pulthoz, követjük. Közben rádiózgat. Az információs pulton, szintén spanyolul, megtudjuk, hogy taxot kell fizetni. Elmegyünk a pénztárhoz, kifizetni, a hölgy pedig közben rendezi a csomagot, kihozzák nekünk. Érdekes, eddig túszul volt ejtve? A repülőtéri illeték 40 Bolivár, fekete árfolyamon 600 forint.
Kifizetjük, kiszabadítva ezzel a túszainkat. Az Avion check-in pultja viszont már zárva. Helyben tanult dolgokat elő, kikapcsolom a lezáró szalagot és odamegyek a korábbi csajhoz. Szépen rámosolyogva, érthető, tagolt magyarsággal közlöm, hogy megvannak a csomagok, most fel fogjuk adni. Spanyolul nem tudok, az angolt nem értené, akkor mondhatom magyarul is, nem?
Berakom a bőröndöt a mérlegre, és mutatom a két kiteot. Kikerekedik a szeme. Mondom, hogy „kájt”, nem érti. Érdekes, a környékben vannak a világ legjobb kiteos helyei és sem Caracasban, sem itt nem láttak még ilyet? Egy kollégája, rakodó, kijön, megemeli az egyiket és boldogan mondja, „szörf”. Az hát, ha így érted, akkor surf.
- He can speak english – mondja boldogan a lány
- English teacher, bólogatunk
Közben négyen összefogva kiszámolják, mennyi a túlsúly pótdíja. Nem egyszerű feladat, úgy látom, nem csak angolul nem tudnak. Szerencsére helyben lehet fizetni. Henrik még búcsúzóul megtanítja a lánynak, hogy van angolul, hogy nagyon szép a szemed és már szaladunk is a beszálláshoz.
Szerencsére ez a gép is késik, így van idő végre valamit reggelizni, inni egy kávét. Otthon már ebédelni kellene, itt még nem is reggeliztünk, a gyomrot nem lehet becsapni. Kényelmesen, ráérősen majszoljuk a sajtos-sonkás szendvicset. Elindul a sor, de kár sietni, ezt a gépet is elértük, 2:0 ide. A jegykezelésnél a szép szemű lánykával találkozunk, mosolyogva mondja, hogy szép a szeme.
Háromnegyed óra repülés, gyorsan megérkezünk. Porlamarban 32 fok, eső utáni pára, rajtunk meg még a caracasi szakadó eső miatti kabát, kicsit túlöltöztük az időt. Belföldi járat, de nem zetközi repülőtér, ezért itt is van útlevél ellenőrzés, de a szokásos, gyors és gördülékeny. A csomagok is gyorsan beérnek, indul a szalag. Már csak arra lehet fogadni, hogy a kiájtok felkerültek-e a gépre vagy sem.
Bingó, 3:0, itt vagyunk, megérkeztünk!
