Karibi Arany

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Gépünk egy Dash 7, 45 személyes turbó prop gép, nem mai darab. Az utasok felszálláskor szorgalmasan vetik a kereszteket, helyiek, csak tudják, mi a szokás. Érdekes, hogy a repülőgépen mindig megnövekszik a hívők aránya.

A kézipoggyász tároló az kb. egy tisztességes kesztyűtartónak felel meg egy nagyobb autónál, így a hátizsák az ölbe kerül. Azaz csak kerülne, mivel a vészkijáratnál út hely (szabad rablás van, hiába kaptunk ülésszámot a beszállókártyán), így a csomagok nem foglalhatják el a kijáratot. Hátraadjuk a többieknek, legalább kényelmesebben ülünk. Henrik háttal, én menetirány szerint, közvetlenül az első sorban, a kulcsra zárt pilótafülke mögött.

A gép, bár zörög, csattog, de bő egy óra alatt csak eljutunk Los Roquesre. Útközben elhaladunk Tortuga mellett, de nem túl látványos, szinte lakatlan sziget. Vitorlás megálló a világ végén, nem azonos a Karib-tenger kalózai c. filmből ismert Tortugával, a kalózkikötővel. Az talán jóval északabbra, Puerto Rico, vagy a mai Dominika valamelyik kikötője lehetett. Annak idején olyan fantáziadúsan nevezték el ezeket a helyeket, hogy pl. Kingston is van minden szigeten, kettőn, Jamaicán és St. Vincenten ma is az a főváros. Tortugából is van jó néhány.

Leszálláshoz készülődünk, de hogy hová, azt nem tudjuk. Los Roques csomó kis homokzátonyból áll, mi a legnagyobbra, Grand Roque-re megyünk, ezen már, ahogy a neve is mutatja, szikla is kerül. De nem annyi, hogy egy rendes repülőtér elférne rajta, a pálya jobban hasonlít egy murvával felszórt földútra, mint egy repülőtér betonjára. Alig egy méterrel a tenger szintje felett, érdekes utólag látni, ahogy a képek szinte a tengeren gurulva helyezkednek be leszálláshoz. Fénytechnika, ILS nincs, csak vizuális megközelítés lehetséges. Az irányítótorony kb. olyan, mint a nagyobb épületcsarnokokban a karbantartók által használt szerelő kocsi, egy daru tetején egy kisebb konténernyi doboz, igaz zárt és körben üveg.

A gép beáll a parkoló pontra, de a hajtóműveket nem állítja le, a váltás már ott sorakozik a beton szélén. Csomagjainkat gyorsan kirakják egy nagyobb kézikocsira, amit emberek húznak, vonnak. Motoros jármű alig van a szigeten, lóval meg mégsem vontathatják, hogy nézne az ki?

Az útlevél ellenőrzés egy kisebb bódé, az érkezési és indulási oldalt egy korhadó fa sorompó választja szét. A csomagokat lerakják a sorompó mögött, majd onnan lehet felvenni az útlevélvizsgálat és a 180 Bolivár belépődíj leszurkolása után.

A katonákon kívül csak egy hölgy van valamilyen uniformis félében, LTA feliratú (Linea Tourusica Aerotui, mint később megtudjuk) mellényben. Henrik próbál tőle érdeklődni a csoportunk iránt, de meglátom a kezében tartott papíron a nevünket, helyben vagyunk. Susanna lesz az idegenvezetőnk, őt kerestük tehát.

Elválunk a csoportunktól. Mindenki vonszolja a homokban a saját batyuját, a nagy kájt bagek nem adják könnyen magukat. Kivéve nekünk, mert Susanna felajánlja, hogy a kézikocsival, ami a reptéren intézi a csomagok gépekhez szállítását, forgalmon kívüli időben pedig az egyéb transzportokat a szigeten, grátisz elhozzák a batyunkat a hotelhez.

Itt lepakolunk, van pár percünk, mielőtt a hajóhoz indulunk. A csomagokat még nem tehetjük be, mert vannak lakók a szobában, de mire a kirándulásról visszajövünk, már ott lesznek. Ehhez cimkéket rak mindenre, mit melyik szobába kell majd berakni.

Henrik még átmegy a többiekhez, megnézni, hogy hol laknak, addig engem és egy argentin párt Susanna átkísér az egyik boltba snorkel felszerelést bérelni. Keresztül sétálunk a szigeten, kis halászfalu, aranyos, földszintes házacskákkal. Többségük posada, azaz vendégház. Látszik rajtuk, hogy nem most épültek, kialakításuk is inkább funkcionális, mintsem kényelmes. Összességében a világvége a múlt században.

A kikötőben gyülekezik a csapat, összeállunk, majd motorcsónakkal a hajónkra, egy régen szebb időket látott katamaránra visznek bennünket. Társaságunk főleg argentinokból áll, egy kisebb csoport közé cseppentünk. Fiatalok és többségük jól beszél angolul, gyorsan megbarátkozunk.

A hajón már egy, a mienknél nagyobb és jóval hangosabb orosz társaság folytat a rájuk aggatott sztereotípiának megfelelő zajos bulit, de a hajó fél oldala a miénk, megleszünk egymás mellett. Azért az beszédes, hogy Susanna elnézést kér, hogy velük leszünk az úton, úgy tűnik, már itt is itt hagyták névjegyüket volt tesvéreink.

Kifutunk a tengerre, két kisebb szigetet fogunk meglátogatni, az elsőnél lesz ebéd, a másodiknál lehet snorkelezni, ez a program. Az elő szigetet gyorsan elérjük, kiszállhatunk strandolni, amíg az ebéd készül a hajó gyomrában. Vagy a partról hozzák motorcsónakkal, ki tudja, ne akarjuk elrontani a romantikát. Az alap ebédhez, amit a túra ára tartalmaz, lehet kérni lobstert, természetesen kérek. Henrik is kipróbálná, de lebeszélem, hogy kettőt rendeljünk, elég lesz egy, úgyis félbe vágják, megfelezzük. Henrik szereti a halat, de semmilyen más tengeri herkentyűt nem eszik meg, azt hittem, tudja, hogy a lobster az nem hal J

 Mellig érő vízben kell kigázolni a partra, Henrik a fényképezőgépét vízálló hátizsákba csomagolja, miközben felajánlja újdonsült barátainknak, hogy rakják be a gépüket ők is. Ezen az alkalmon mindenki kap, tel lesz a zsák, Santa Claus is coming to beach…

A parton sétálgatunk, ami olyan, mint a filmekben és a képeslapokon, vakítóan fehér homok, azúrkék víz. Többször külön felhívta Susanna a figyelmünket, nagyon erős az UV sugárzás, hosszú póló, 50 faktoros naptej, sapka, kalap, mert éget a nap. És tényleg.

A sziget, ahol megálltunk, valójában két sziget, de a kettőt egy vékony víz alatti homokpad köti össze, amin bokáig érő vízben lehet átgázolni. Két oldalról a tenger, mint ahogy Mózes kelt át a Vörös-tengeren. Ezt kipróbáljuk, de nem nagy kaland. A túloldali sziget halászoké, kis halászbódék és bárkák sorakoznak a parton. Megnézzük közelebbről, majd visszafordulunk, mert hamarosan ebédidő van.

A hajóra visszaérve még ugrálunk kicsit, de sekély a víz és magas a hajó, a fejes veszélyes lehet. Mire felérünk a fedélzetre, az orosz oldal már javában ebédel, ott ugye előrébb van az idő. Ekkor látja meg Henrik, hogy a lobster az mi is valójában, rögtön megkapom a másik felét is. Sajnos azonban olyan mértékig tele van nyomva fokhagymával, hogy végül én sem tudom megenni, nm bírja a gyomrom. Elcsomagoltatjuk, majd nekiadom a többieknek, ők szeretik a foghagymát.

Átmegyünk a másik szigetre, út közben összefutunk a mieinkkel, kájtozni próbálnak egy kisebb szigeten, de a szél nem nagyon támogatja a tevékenységet. Inkább tűnnek hajótöröttnek, mintsem elégedett sportolóknak.

A snorkelezős hely elég puruttya, alig van élővilága. Egy medence, amit természetes sziklafal rekeszt le a tenger hullámaitól, teljesen nyugodt vize van, csak épp látnivaló kevés benne. Gyorsan körbeúszom és inkább átmegyünk a homokos partra a lányokhoz napozni. Ott több a látnivaló. Henrik úszni tanítja a lányokat, fényképezi őket szorgalmasan. Este majd kontaktot cserélünk és megkapják a képeket.

Úgy is lesz, nem sokára véget ér a túra, kikötünk, majd kis szabad program után a vacsoránál találkozunk újra. A szabad programot kihasználva meglátogatjuk a többieket majdani szállásunkon. Igazából nekünk is be van ott fizetve a szállás és a teljes ellátás, de kihasználjuk a túrával járó másikat, legalább lesz összehasonlítási alapunk. Sokasodnak viszont a bajok. A posada, amiért elég kiemelt árat kért a P&P Karibientours, konkrétan fejenként 100 dollárt, miközben – megkérdeztük Susannát – a helyi árak 40-50 dollár per szoba, színvonala egy rosszabb diákszállóé alatt van kicsivel. Szűk szoba, nyikorgó emeletes ágy, zuhanyzó a folyosó végén. A meleg víz az egész szigeten ismeretlen, de a hideg is csak csordogál. Konkrétan nincs is keverőcsap sehol, csak egy, mint a kerti csapon. Internet nincs, helyenként telefon sem. Tényleg a világ végén vagyunk.

A mi szobánk, amit az LTA-tól kaptunk sokkal kulturáltabb, nagyobb, rendes ágyakkal, saját fürdőszobája van, természetesen csak hideg vízzel. De még ez sem üti meg Henrik komfort szintjét. Igaz, hogy a hely nagyon szép, de ahhoz, hogy kájtozni lehessen, ki kell menni valamelyik kisebb szigetre. A semmi közepén elég romantikus, kalandos dolog, de nem ártana, ha lenne valami mentőcsónak féle, mert bármi történik és elsodródik, legközelebb valahol az angol partokon fogja kitenni az embert a golf áramlat.

A java még csak ezután jön. Az elmúlt napok légi balesetei miatt több légitársaságnak is visszavonta a repülési engedélyét a venezuelai légügyi hatóság, köztük azét is, akivel 13-n a szigetről elrepültünk volna. Itt állunk a világ végén megragadva. Kalandban nincs hiány. Robi már próbál intézkedni, úgy látom, szereti csinálni, neki külön jó ez a lehetőség. Izabellel tárgyal, El Yaque-n, segítsen onnan új jegyet venni, mert itt semmi nincs. Tamás, a P&P Karibientours már lemondott rólunk, vállukat felhúzták és oldjuk meg magunknak. Csak addig voltunk barátok, míg fizettünk, amikor át kellene foglalni a jegyet, vagy megoldást találni, akkor már csak a gond van velünk, le vagyunk ejtve.

Henriknél ez kiüti a biztosítékot, amikor felvetem, hogy igazából nekünk holnap reggel megy vissza a gépünk, a túrával retúrjegy jár, már meg is született a döntés, holnap távozunk, mert Margaritáról sokkal könnyebben tudunk majd jegyet venni Caracasba a csatlakozó járatainkra, mint innen. Annyit nem ér a sziget, hogy lekéssük a továbbutazást. És most csinálunk előnyt abból, hogy a szervezés zűrzavarában mi vettünk jegyet Prolamarból Caracasba, majd csak később változott a terv, hogy eljövünk ide, így az a jegy megmaradt. Ha reggel visszamegyünk, akkor azzal az eredeti útiterv szerint visszajutunk Caracasba és onnan repülhet ki-ki merre lát. Henrik haza én pedig St. Luciára.

Vacsoraidő, elbúcsúzunk és visszaballagunk az éterembe, az estét argentin barátainkkal töltjük, jót beszélgetünk. Talán egyszer meglátogatjuk őket is. Elnyomott a nap, a ma esti diszkót kihagyjuk, inkább az alvást választjuk.

Jóéjt!

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Kicsit hűvös volt az éjjel, fújt a szél, de azért jót aludtunk a parton. Persze nem mondom, hogy teljesen kipihentük magunkat. Találtunk két kényelmes nyugágyat az egyik beach barban, ott aludtunk. Volt villany, a telefonokat fel tudtuk tölteni, ennyi pénzért ez megfelelő ellátás.

Fél óra van az indulásig, felmegyünk a többiekhez a szobába, előkészítjük a csomagjainkat. Ami csak annyiból áll, hogy ruhát váltunk és kihúzzuk az előtérbe, mert nem pakoltunk ki semmit. Az Izabel által leszervezett taxit pontosan érkeznek. Egy nagyobb autóba berakjuk az összes kájtot, oda még be is férünk Henrikkel ketten. A többiek a kisebb csomagokkal külön autóval jönnek. Együtt indul a konvoj, ami gyorsan a reptérre ér. Időben itt vagyunk, nincs is nagy sor az LTA társaság check-in pultjánál, de ezért nem végzünk gyorsan. Itt látjuk, miért kell ilyen korán kimenni. Hiába állnak a pult mögött hárman, négyen, a beszállítás csak lassan halad. Nincs kapkodás, no stress. Az extra súlydíjakat sokáig számolják, míg kijön végre. Már csak a reptéri illeték marad, amit külön irodában kell fizetni, 45 Bolivár fejenként.

Bő egy óránk van a gép indulásáig. Öt perc alatt bejutunk a váróba, mint mondtam, a biztonsági ellenőrzés csak jelképes. Itt nincs az a sok korlátozás, mint Európában, a folyadékokkal, motozással, cipőlevétellel. A csomag átmegy a szalagon, az ember a kapun, mi azért be van kapcsolva. Henrik tesztelte, az aprópénzt megtalálta a zsebében.

Leülünk a váróban. A gép először fél órát késik, de később már egy óra lesz belőle. A gép megérkezett, de hosszasan pakolják ki és tankolják. Nem baj, időnkbe belefér, és már itt vagyunk, nem késsük le. A váróban feltöltjük a telefonokat a bőségesen rendelkezésre álló konnektorok egyikéből, internetezünk, a csajok shoppingolnak, múlatjuk az időt.

Végül csak eljön a beszállás ideje, szabad ültetés, aki kapja, marja alapon. A mi kilenc jegyünkkel sikerült ma is teletölteni a 45 személyes gépet. Keressük a leendő kiránduló társakat, mert a reptéren nem találkoztunk a szervezővel. Reméljük a cél állomáson kiderül, kikkel megyünk hajókázni, jó volna nem lemaradni.

A lényeg, repülünk!

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Rég jelentkeztem, de nem vesztem el, csak nem történt semmi érdemleges. Nem sokat jártam ki partra, inkább dolgoztam. Nem annyira jön be a kájtozás sem, nem adja azt az élményfaktort, amit vártam tőle, így nem volt nehéz inkább a munkát választani, ha kétséges volt az idő. Azért voltam lenn párszor, amikor már sok volt a melóból, de eredetileg is dolgozni jöttem ki, nem nyaralni. A tenger, napfény, pálmafák csak bónusz.

Véget ért a Margarita nyaralás, ma hajnalban indulunk tovább. Útiterv szerint kora reggel repülünk Caracasba, majd onnan holnap délután Los Roquesre, ami a fotók alapján az igazi paradicsom. Kis homokzátony szigetek halmaza az azúrkék óceánban.

Csak mi ketten, Henrik és én repülünk, a többieknek holnapra van(?) közvetlen jegye egy bérelt géppel, így nekik nem kell kétnapos kitérőt tenniük a kontinensen keresztül. Ennek nem örülünk, de állítólag novemberben már nem volt egyetlen jegy sem a közvetlen járatra. A többiek maguknak foglaltak magángépet, amelyekből számos járja a szigetek közötti légi utakat.

A gépünk 8:50-kor indul, a reptér ide 10 percnyi autóút. A reggelit épp lekéssük, mert helyi ismerősünk, Zsolt, fél nyolcra jön értünk. Azt mondta, egy órával előbb bőven elég kiérni, belföldi járat. Időben ébredünk, a szobában olvasgatunk, várjuk az indulási időt. Fél órával előtte elkezdünk lepakolni a hallba, lehordjuk a zsákokat.

Zsolt pontosan érkezik, bepakolunk és go. Tényleg közel van a repülőtér, nincs 10 perc sem, mire kiérünk. Az útlevelem keresve realizálom, hogy a hátizsákom, amiben az is volt, mindenestől ott felejtettem a hotel nappalijában. Fordulunk vissza érte, most még rövidebb az út. A táska már sehol, elvitték a padról, de szerencsére a portás emlékszik rá és rám, neki adták le, így gyorsan visszakapom. Pár perc múlva már ismét a reptéren vagyunk. Még szerencse, hogy nem messzebb van, még maradt szűk óránk az indulásig.

Venezuelában tucatnyi belföldi légitársaság üzemel, megkeressük a miénkhez tartozó check-in pultot, ami legnagyobb sajnálatunkra már zárva. Találunk egy angolul nagyjából beszélő embert, aki elmagyarázza, hogy két órával korábban kell kimenni, mert egy órával az indulás előtt zár a check-in, így lemaradtunk a gépről. Ami elég érthetetlen, mert még bőven van idő, a biztonsági ellenőrzés csak jelképes, a csomagkezelés is csak annyiból áll, hogy közvetlen a bejelentkező pult mögötti ajtón kiviszik a csomagot a kinn várakozó taligára. Sokkal valószínűbb sajnos, hogy a túlfoglalás áldozatai lettünk, de egyszerűbb így elintézniük, oldjuk meg magunknak.

Mivel szerencsére csak holnap délután mennénk tovább Caracasból, van időnk megoldást találni. Henrik marad a csomagokkal és telefonálgatni kezd, én végigjárom a légitársaságokat, jegyet keresek ma, vagy holnap délelőtt Caracasba, vagy akár közvetlen Los Roquesre. Senkinek nincs külön irodája, az utas felvételi pultokat kell végigjárni, de nem mind van nyitva, csak azok, akiknek mostanában indul gépük, azoknál viszont zajlik a felvétel, sorok állnak.

Esélytelen feladatnak tűnik, mert sehol nem beszélnek angolul. Annyit sikerül kideríteni, hogy melyek azok a légitársaságok, akik egyáltalán repülik ezt az útvonalat. Az egyiknél találok végre egy angolul jól beszélő hölgyet, de ő most épp beszállít. Megígéri, ha végzett és addig nem találok jegyet, akkor segít tolmácsolni.

Erre már nem lesz szükség, Henrik fél sikerrel járt telefonon, Robikék, akik még maradtak helyben, talált egy utazási irodát, akinél talán lesz jegy. A történethez tartozik, hogy összeismerkedtek egy helyi kite surf center dolgozóival, jó fej csajok, akiknek kiváló kapcsolataik vannak. A bérelt repülőjüket is Izabel és Maria segített megtalálni, amivel közvetlenül mennek Los Roquesre.

Taxiba ülünk, mint akik most érkeztek. Gyors volt az utazás, máris az érkezési oldalon vagyunk J. A taxis is azt hiszi, most érkeztünk, le is húz rögtön, a 100-120 Boliváros útra kapásból 160-t mond a nagy csomagok miatt, de nem vitázunk.  Egyelőre szállás híján visszamegyünk a régi hotelünkbe, ott bepakolunk Robiék szobájába. A recepciós lány nem az, aki reggel volt, neki fel sem tűnik a dolog. Angolul ugyan nem tud, de már ismer minket, szó nélkül ideadja a kulcsot.

Lepakolunk, elkezdjük körbejárni a hoteleket, hol szállunk meg. Itt derülnek ki érdekességek. Miközben a magyar származású P&P Karibientours fejenként számolt 40 dollárt a szobákért, addig a szomszédos California Hotel, ami a legjobb a környéken, 60 dollár az egész szoba. Végigkérdezve több szállót, végül megkérdezzük az El Yaque Paradise árait is, amiben eddig laktunk, nos ott tényleg 40 dollár a szoba. Mondom a szoba, nem pedig egy fő! Csupán csak 2-3 szoros különbség, mert mi épp 3-n voltunk a szobában. Tipikus lehúzós magyar sztori.

Egyelőre nem foglalunk szobát, majd látjuk, hogy lesz. Kezdünk kifutni a büdzséből, és még nincs új repülőjegyünk. Átmegyünk Izabelékhez, Robi nagyban szervezi a saját útjukat. A bérelt gép hirtelen megdrágult duplájára, van gond ott is. Ráadásul Pay Pal utalása nem akar megjönni, amivel fizetné a gépet. A bankkártyát, mint írtam korábban, itt nem gazdaságos használni, mert a hivatalos és a szabadpiaci árfolyam között nagy a különbség. A Pay Pal-on viszont tud eleve dollárt utalni, amit persze olcsóbban, de a hivatalos árnál azért jóval kedvezőbben váltanak át.

Míg Robi vár a pénzre, átmegyünk az Izabel által ajánlott irodába, egy kedves belga a tulajdonos hölgy, beszél a spanyolon kívül németül és angolul, gyorsan zöldágra vergődünk. Egy kiránduláson keresztül tudunk holnap reggel eljutni Los Roquesre, ami tartalmaz egy oda-vissza jegyet, szállást, étkezést és egy katamarán kirándulást a kis szigetek között, snorkelezést, ebédet a hajón. Mindezt 230 dollárért, ami tekintve a csomag tartalmát, nem tűnik soknak. Főleg nm másnapra. Caracason keresztül a sok utazással, átszállással, egy éjszaka hotellel nagyjából dupla áron jutottunk volna el ide, ha le nem késsük. Persze ettől még kifizettük azt is.

A helyünk megvan, lefoglaltuk. Elmondtuk a hölgynek, mi azért nem fogunk visszajönni, mert az eredeti terv szerint van jegyünk a szigetről négy nappal később, de ez őt nem érinti. Igaz, hogy anyagilag ráfaragtunk, de sokkal kényelmesebben, kevesebb utazással fogunk eljutni a célunkhoz. Még hamarabb is, mint a kontinensen keresztüli kitérővel, mert holnap reggel ott vagyunk, szemben az eredeti késő délutáni időponttal, így a hajókirándulás bónusz a megnyert időért.

Visszamegyünk Izabelhez, ahol Robi még erős intézkedésben van, de egyelőre tehetetlen, ezért inkább kimennek kájtozni. Mi már nem akarjuk a csomagot szétbontani, újra eláztatni az ernyőt, inkább tartunk egy szabad napot. Estére kiderül, hogy Robiéknak nem jön össze az eredetileg tervezett bérelt gép, de Izabel kapcsolatait megmozgatva szerzett nekik 7 jegyet a holnapi charterra, ugyan arra, amivel mi is megyünk a kirándulásra. Nekik viszont nem a túra keretében van jegyünk, hanem csak jegy egy irányba, ami kijön 160 dollárból. Úgy tűnik, megint mi jártunk rosszabbul, de majd fordul még a kocka!

Itt is felmerülnek érdekes kérdések, ha az utunkat szervező iroda, a P&P Karibientours szerint már novemberben nem volt közvetlen jegy, és ezért dupla áron két napos kerülővel kellett volna mennünk, akkor hogy lehet, hogy még most, bő fél nappal az indulás előtt is tudott Izabel 7 jegyet keríteni, fele annyiért, mint az iroda?

Úgy döntünk, nem foglalunk szállást az éjszakára, hanem lenn alszunk a parton. Jó idő van, ez is kaland. Holnap 8:30-kor indul a gépünk, kimegyünk időben, ezt már nem kellene lekésni.

Jó éjt!

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Rég nem jelentkeztem, de megnyugtatok mindenkit, nem vesztem el, nem raboltak sem el, sem ki.

Apropó, összeismerkedtünk itt egy magyar sráccal, Imivel. Rendszeresen jár ide, a napokban ment haza. Háromszor rabolták ki Caracasban fegyverrel, míg ott volt. Nem kispályások, géppisztolyos suhancok. Nem véletlenül van Caracas a világ legveszélyesebb városainak élbolyában. Szerencsére Margarita üdülősziget, erre jobban odafigyelnek, itt nem jellemző a fegyveres rablás. Megnyugtató.

Szóval, nem jelentkeztem egy hétig, pedig történt pár dolog. Pár napja a tengerben beleléptem  valami tüskés vacakba, két helyen megvágta a talpam, plusz telement tüskével, két napig sántikáltam. Elvileg homokos tengerpart, gyakorlatilag is, de itt-ott megbújnak váratlan dolgok.

Megérkeztek a többiek is 27-n. Emiatt szobát kellett váltanunk, Henrikkel átkerültünk egy másik szobába, amit most építettek, ennek az építési forgalmát, zaját viseltük, mióta itt vagyunk. Ez már lényegesen jobb szoba, mint a korábbi volt, persze drágább is. A nagyobb baj, hogy ide már nem látszik a hotel wifije, nincs internet. Ahhoz mindig le kellett menni a portára.

Ettől még tudtam dolgozni, összegyűjtöttem mindig, mit akarok googlezni, aztán időnként lementem és megnéztem a keresett dolgokat, de nehézkes így nagyon. Pár napja egy helyi ismerősünk ment Porlamarba és sikerült megkérni, segítsen újra nekifutni a mobilnet vásárlásnak. Ami végül sikerrel járt, a spanyol tolmáccsal felvértezve már vettük ezt az akadályt.

Jött persze újabb. A csodálatos iPhone nem hajlandó megosztani a netet az itteni kártyáról. Hogy ennek mi az oka, nem tudjuk biztosan, de eltűnt a menüből a személyes hozzáférési pont bekapcsolásának lehetősége. Egy napig próbálkoztam megoldást találni rá, de nem sikerült. Valószínűleg az a probléma , hogy a Digitel nem hivatalos iPhone forgalmazó, így a telefon nem működik vele teljes értékűen. A társaságban lévő androidos Samsungokkal nincs ilyen gond. Végül elő kellett venni a régi, még Windows Mobile rendszerű telefonomat és azon keresztül sikerült a netet megosztani a laptopommal.

Az elmúlt napokba dolgoztam, még a szobából is alig jártam ki. Pedig itt már javában zajlik a szilveszteri forgatag, petárdáznak folyamatosan. Nem gyerek petárdákkal, itt komolyan veszik a durrogtatást, az ablakok beleremegnek, akkorákat szólnak. Amire beindulnak az autóriasztók, természetesen, és vinnyognak percekig. Amikor abbahagyják, újabb petárda és kezdődik minden újra.

Tegnap már nagy mozgáshiányom volt, a délelőtti meló után lementem a srácokkal a partra, kicsit kiteozni. Eleinte nem volt jó szél, gyenge volt, csak kínlódtam a leeső ernyővel. Végül beindult, mentem, mint a gyorsvonat, akkor meg már sok volt a 14-s ernyő, de a másikat nem hoztam le. Tamás barátnője, Edit is vízre szállt 12-s ernyővel, ami az ő súlyához még jobban túlméretes volt, mint nekem a 14, el is indult rögtön lefelé, nem tudta tartani a magasságot. Tamás és Henrik szaladtak menteni, csónakért, mert jó mélyen elesett, elhagyta a deszkát és nem bírt érte visszamenni. Szóval van itt móka, kacagás. Mentem még egy kört én is, aztán összepakoltam és visszajöttem. Már este éreztem, de mára nyilvánvalóvá vált, jó kis izomlázam van a lábamban, küzdős volt a tegnapi nap.

Ma, szilveszter lévén, kicsit visszább veszem a munkát. Még nincs lefixált esti programunk, de nem kell elkapkodni, van plusz 5 és fél óránk otthonhoz képest. Henrik kaszinóba szeretne menni, a többiek valami diszkót keresnek, én meg majd csapódok valahová. Legrosszabb esetben veszek egy üveg pezsgőt, meg egy csomag virslit, aztán majd elleszek itt a hotelban, meg a parton.

Apropó, Porlamarban, a telefonkártya beszerzése után shoppingoltunk kicsit. A virslik, kolbászok között találtunk igazi debrecenit is, raktam fel róla fotót.

Fotókkal kicsit el vagyok maradva, sajnos. Ha lemegyek a partra, általában kiteozni indulok, oda nem viszek fényképezőgépet, a szobából pedig nem sok mindent lehet fotózni. Kirándulni innen nem nagyon van hová, így ezek a fotók is hiányoznak. Majd Los Roquezen igyekszem pótolni.

Boldog új évet!

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Nem szeretem a karácsonyt, tél van, hideg, rossz az idő, rohanás van, ajándékot kell venni, sütni, főzni, és még számtalan indok szól mellette. Nem véletlen, hogy az idén inkább eljöttem otthonról. Venezuela, lévén itt még dübörög a kommunizmus, vagy valami hasonló, nem tűnik túl buzgó vallásos országnak, alig láttunk templomot és a karácsonyt sem viszik túlzásba. Ma délután is még tömve van a part emberekkel, ráérősen napoznak.

Pár napja este bementünk a városba, a plázába, ott volt ugyan egy nagy karácsonyfa és a hotel nappaliban is van egy kirakva.

Ezt a ritmust mi is gyorsan átvettük, Henrik hasonlóan áll a karácsonyhoz, mint én. Reggel szokásos hajnali kelés után dolgoztam pár órát. Reggelit követően újra munka, majd Henrik kitalálta, menjünk át a Coche szigetre. Ez egy kisebb sziget, 10-15 km-re, hátha ott jobb a szél. Felkerekedtünk, hogy csónakot kerítünk és átmegyünk. Elvileg van rendszeres hajójárat is. Lementünk a kikötőbe, de már kicsit késő volt, az utolsó menetrendszerinti hajó délután 4-kor indul, akkor meg kevés idő marad a szigeten eltölteni. Volna privát csónakhoz hat fő kellene, kettőnkért nem megy át, hacsak ki nem fizetjük a másik négy jegyet.

Az áthajózást feladjuk, viszont itt, a kikötőtől lejjebb hatalmas part van, fürdőző pedig egy darab sem, jó lesz ez nekünk. A szél sem rossz, bár nem is egyértelmű. Most is a legnagyobb ernyőt kell elővenni. A parton összefutunk egy német sráccal, akivel korábban is találkoztunk. Helyi barátnőjét tanítja kiteozni. Henrik vált vele pár szót, addig kipakolok és felfújon az ernyőt. A felvétel kicsit nyűgös, egymást segítjük, de sikerül vízre szállni. Sajnos a szél mégsem elég erős, ráadásul lyukas is, többször is erőtlenül leesik az ernyő. Nem tudom a magasságom tartani, nem bírok krajcolni, csúszok lefelé. Végül párszáz méterrel lejjebb feladom, kijövök a partra és gyalog visszajövök. Még egyszer megpróbálom, de most még gyengébb a szél, Henrik is jön kifelé. Összecsomagolunk, mára ennyi volt.

Visszaérve lerakjuk az ernyőket a hotelszobában, lemegyünk a partra napozni. A nap éget, mintha malacperzselő lenne. Nem is maradunk sokáig a napon. már éppen mennénk, mikor két helyi mamacita kezdi masszírozni a talpunkat. Demonstracija! Drága lesz ez a bemutató, de jól esik egy kis talpmasszázs, hadd csinálják. Mégis csak karácsony van. Úgy tűnik, ezt itt iparilag nyomják, mert többfelé látjuk, hogy egyenruhás, kitűzős masszőrök dögönyözik az embereket. Végül kis alkudozás után megússzuk a fél órás talpmasszázst fejenként 100 Bolivárból.

Közben viszont alaposan leégtem, érzem, hogy ez túl sok volt. Felmegyek a szobába, de már hiába kenem testápolóval, lehámlik a homlokom és az orrom. A kájtozás során is sok fényt kaptam, plusz a napozás, megtette a hatását.

Lemegyünk vacsorázni a kedvenc helyünkre. Kirúgunk a hámból, steaket rendelek borsmártással, Henrik ma is halat kér. Végül lefolytjuk egy jégkrémes gyümölcstállal, papaya, maracuja, sárga-, és görögdinnye, avokádó és jó adag fagylalt. Itallal, kávéval itt is hagyunk érte fejenként 250 Bolivárt. Egyszer van karácsony J

Békés Karácsonyt mindenkinek!