Karibi Arany

A blog fotóit a https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyStLucia címen találjátok.

Jól telt a hetem, majd minden nap voltam lenn kájtozni, napoztam, fürödtem a tengerben. Igyekszem kiélvezni a szörfözést, mert nem sokáig lesz már rá lehetőségem. Kalifornia ilyenkor sokkal hűvösebb, mint a karibi térség, a víz is hideg, a szél sem olyan jó, ezért úgy döntöttem, hogy hazaküldöm a kájtot, Berciék elviszik, nem kell feleslegesen elcipelnem Amerikába, majd onnan haza.

Tegnap a társaság nagy része elutazott egy három napos hajókázásra. Sajnos nem tudtam velük menni, mert nem érnek haza addigra, mire nekem indul a gépem. Időközben megvettem a repülőjegyet, február 5-n délután indulok Miamin keresztül Los Angelesbe.

Hárman maradtunk a szálláson, Laci bácsi, Géza és én. Tegnap kájtoztunk, ma rávettem a srácokat, hogy menjünk el kirándulni. Soufriere nem messze van, mindössze 30 km, meglátogatjuk a várost, a közeli vulkánt, megnézzük a Piton hegyeket. Tavaly már voltam itt, ismerős helyek. Utána még időben visszaérünk, le tudunk menni a partra is.

Az út egy részén a tengerparton, vagy annak közelében vezet, gyönyörű kilátással a Karib-tengerre, az ott úszó vitorlásokra. Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni hajózni, szerveznem újra egy vitorlázós kirándulást ide.

Első úti célunk a vulkán és kénes forrás, a sulfur spring. Gyorsan megtaláltuk, az út szélén hatalmas tábla jelöli a bejárathoz vezető kisebb utat. A parkolóban kiszállva azonnal megcsap a jellegzetes záptojás bűz és ide látszanak a kénes kigőzölgések. A város francia neve is erre utal, Soufriere – kénes levegő.

Belépő jegyet vettünk a vulkán túrához és utána az iszapfürdőhöz is. Idegenvezetőt is kapunk, opcionális, de benne van az árban. Akkor miért ne. Kellemesen eltársalgunk, miközben a vulkánhoz ballagunk. Az egész hely belül van a kalderán, a 12 km átmérőjű vulkáni kürtőn. Megnyugtató, hogy a vulkán jelenleg alszik, a magma közel háromezer méter mélyen van a lábunk alatt. Azért a melegét érezzük, a lezárt területen folyamatosan fortyog az iszap, ahogy a kénes forró gáz és víz a felszínre tör. A víz hőmérséklete 45 Celsius fokos, visszafelé majd fürdünk benne.

A vulkán, ha kitörne, elsősorban hamuval fedné be a környéket, ami sokkal gyilkosabb, mint a láva, mivel óriási sebességgel mozog és azonnal eléget mindent, gondoljunk csak Pompei katasztrófájára. Szerencsére ettől nem kell most tartanunk, amíg az iszaptavak fortyognak, addig a vulkán alszik. Ha viszont elállna a fortyogás, akkor már ne szaladjunk sehová, hanem vegyünk fel olyan pózt, amelyben szeretnénk, hogy évszázadok múlva a régészek megtaláljanak, kapjuk a jó tanácsot. Menekülni úgysem tudnánk, a vulkán jó eséllyel elpusztítaná a sziget nagy részét.

Egy kis borravalóval háláljuk meg ezt a jó tanácsot és leballagunk az iszapfürdőbe. A víz kellemesen forró, az iszap nem túl vastag, inkább csak saras víznek tűnik, mint valódi iszapnak, de azért jól összemaszatolom magam. Laci bácsinak forró a víz, visszapattan belőle, amint a lábát belenyújtja, Géza is lelassult befelé jövet. Ketten lemennek a vízlevezető patakhoz, amelyben már hűltebb a víz, én viszont élvezem a forró vizes medencét. Később, amikor látják, hogy milyen jól elvagyok, csak visszamerészkednek.

Negyed óra múlva érkezik egy nagyobb társaság, egy óceánjáró egyenruháját viselő kísérőkkel, fakultatív program a kikötőben horgonyt vető hajó utasainak. Kimászunk a dagonyából, helyet adva az újonnan érkezőknek. Rossz hír, amit csak most tudunk meg, hogy a zuhanyzóban nincs víz. Később kiderül, az egész látogató központban nincs, érdekes lesz így a kocsiba ülni. Amennyire tudunk, leöblítjük az iszapot és a törölközőkre ülve szállunk autóba. Nem messze van egy forrás és vízesés, a Piton’s Fall, annak a medencéiben majd lemossuk magunkat.

Kihalt parkolóba érkezünk a Petit Piton, a kisebbik Piton hegy lábánál. Meg is lehetne mászni, a tábla tanúsága szerint kb. 4,5 óra az út oda-vissza. Rögtön akad jelentkező is az idegenvezetésre, helyi arc tapad ránk, ő idegenvezető, pár dollárért mutatja az utat. Mi viszont nem hegymászáshoz, hanem strandoláshoz készültünk, papucs, fürdőnadrág. A belépődíj leszurkolása után egy kis őserdei kerten keresztül vezet le az út a vízeséshez, a medencékhez. Nem kell azonban valami nagy strandra gondolni, mindössze egy 20-30 méter magas kőfalon lecsurgó langyos vízről és két kisebb medencéről van szó, de nagyon hangulatos, ahogy az őserdő közepén végre tiszta vízben pancsolhatunk, lemoshatjuk végre az iszapot.

Strand után legurulunk a városba, kicsit szétnézünk, és ha nyitva érjük a bankot, Laci bácsi pénzt szeretne váltani. Sajnos a bankot nem érjük el, kettőig volt nyitva, viszont a helyi halászoktól egy szép nagy darab tonhalat veszünk vacsorára. Nagyjából 6 font súlyú, amiért 40 EC-t fizetünk. Akkora, hogy elég akár 5-6 embernek is, gyönyörű vastaghúsú hal. Az árban benne van, hogy a halász kibelezi, megpucolja és feldarabolja.

Visszafelé Vieux Fortban még beugrunk a supermarketba pár dologért, majd, mivel korán megjöttünk, Laci bácsi és Géza lemennek kájtozni én pedig beülök a gép mögé, kicsit dolgozom.

Este a konyhámban sütjük meg a halat, mert ez jobban felszerelt, mint a Gézáéké, nekem gáztűzhelyem van, nekik csak villanyrezsójuk.

Apropó, nem is írtam, pár napja tönkrement a légkondi a szobámban, amit nem tudtak megjavítani, így átkerültem egy másikba, egy kétszobás lakosztályba, mert csak ez volt üresen. Jól megférek ezen a 80 négyzetméteren. De legalább van helyünk a közös vacsorához. A hal kitűnő, Laci bácsi sütötte meg, én csak egy párolt rizst dobtam hozzá.

Vacsora után még megisszuk a maradék italokat, holnap már indulok, nem tartogatom tovább. Közben megpróbálom letölteni a ma készült fotókat a fényképezőgépről, hogy oda adjam a többieknek. Sajnos baj van, egyetlen képet sem mentett el a gép L Tönkrement, kattan, exponál, majd kimered a kép, mint amikor írja fel a kártyára, de végül nem történik semmi, nem menti el a képet. Pedig fotóztam egy csomót, úgyhogy most be kell érnetek a tavalyi képekkel. Néhányat összeszedtem az internetről is, hogy legalább lássátok, merre voltunk, mit láttunk. Amerikában majd vennem kell új gépet.

A teraszon ücsörgünk és beszélgetünk egy darabig, majd megy ki-ki nyugovóra. 

A blog fotóit a https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyStLucia címen találjátok.

Eredetileg két hétre foglaltam szállást, de meghosszabbítottam egy héttel. Ma érkeznek Berciék, egy 15 fős kájtos társaság. Eddig csak dolgoztam, nem mentem le kájtozni, de ha itt lesznek, akkor szeretnék egy kis időt a vízen is tölteni velük.

A taxikat leszerveztem, ekkora csapat kájtokkal együtt nem kis terjedelem, három kisbusszal megyünk a repülőtérre. Igaz nem kell messzire menni, ide látszik a repülőtér, de gyalog átcipelni a bőröndöket mégis fárasztó volna.

A gép két bő óra késéssel érkezik, felszálláskor az egyik utas rosszul lett, emiatt vissza kellett fordulni a gépnek a kifutópályáról. Végül csak megérkeztek rendben, elfoglalták a szobákat, belaktuk az egész házat. Bár van még üres szoba, de csak mi vagyunk itt.

Berciék három hétig maradnak, én 10 nap múlva tovább állok, megyek Californiába, Los Angeles-be. Jegyem még nincs, de majd kerül még az is. Az elkövetkező pár napban kicsit több időt próbálok a kájtra szánni, remélem eljutunk kirándulni is. Autót nem béreltem, úgysem mozdultam ki messzire. A szállás tulajdonosa kölcsön adott egy mountain bike-ot, azzal jártam be a környéket eddig, olcsóbb és sportosabb.

Este welcome party, megünneplem, hogy társaságom is került. 

A blog fotóit a https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyStLucia címen találjátok.

Napok óta csak dolgozom, még nem mozdultam ki, leszámítva a helyi tengerpartot, ahová rendszeresen lejárok futni, kicsit napozni, úszni. El vagyok csúszva a melóval, a blogra sincs időm. Ma viszont eldöntöttem, hogy kicsit kirándulok. Első célpont a mögöttünk lévő domb, már régóta szemezek vele. Nem magas, de biztosan jól be lehet róla látni a környéket. A Google térképen néztem, de nem találtam rá felvezető utat, nem látszik a növényzet miatt. A nyugati oldala nagyon meredek, azt már néztem, de a keleti oldalról harmad magasságban még vannak házak, oda fel tudok menni az úton, a maradék távolság pedig négykézláb mászós lesz, füves, bokros, de nem sziklás.

Negyedóra séta után megtaláltam a házakhoz felvezető út elejét, amin hamar fel is értem a legfelső házhoz. Innen lépcső indul a tető irányába, de láthatóan nem használt, a növényzet újra birtokba vette, itt-ott el is mosta a lezúduló víz.

Negyed óra mászás után érek fel az alsó szintre, elég meredek, csúszós a domboldal. Idefenn víztartályok vannak beágyazva a földbe. Egy esőcsatorna és egy kis ösvény vezet fel a csúcsra, ahol a világító torony van, ezen elindulok. Pár tíz méter a szintkülönbség és itt már út visz, nem a domboldalt kell mászni. A tetőről gyönyörű panoráma nyílik Vieux Fort-ra, a két öbölre, hotelra, repülőtérre. Készítek pár fotót, egy felszálló gépet is sikerül elkapni. Kár, hogy kicsit késő van, a hotel és a keleti oldal kezd árnyékba borulni.

Lefelé indulok, mikor észreveszem a víztározó túloldalán a fák lombjai alatt futó kocsi nyomot. Csak fel lehet ide jönni rendes úton is, visszafelé kipróbálom. A fák között kanyarog egy aránylag jó állapotú út, jó hosszú, de legalább nem meredek.

Egy, másfél óra volt az egész túra, nem nagy domb, de legalább láttam a várost és a környéket magasról is. Jó volna egy kicsit repülni a környék felett, de hiába lenne itt a siklóernyőm, a repülőtér miatt úgysem használhatnám. Na meg leszállóhely is kevés van, az egyetlensík területet a repülőtér foglalja el, minden más hegyoldal, erdő, vagy be van építve.

Nézzétek meg a fotókat!

A blog fotóit a https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyStLucia címen találjátok

Fél ötkor csörög a telefon, a porta ébreszt. Ötkor indul a busz a reptérre, amivel mennem kell, hogy elérjem a gépem. Nem sok pakolni valóm van, csak felöltözöm és lemegyek.

A repülőtér nincs messze, gyorsan kiérünk. A Caribbien Airlines pultját keresem, egy beugróban van eldugva a repülőtér közepén. Elsőre nem is találom meg. Az egyik valuta nepper segít, vezet a pulthoz, közben próbál dollárt váltani, de már késő, miért vegyek már Bolivárt? Annyi még van nálam, amiből a kite súlydíjat kifizetem.

A pult még nincs nyitva, de már készülődnek, néhány utas is akad, nem én vagyok az első. Kisvártatva nyílik a pult, gyorsan halad a sor. A lényeg gyorsan kiderül, a jegyem megvan. Innen már nem lehet nagy baj. A csomagom felveszik, de az ügyintéző akadékoskodik, hogy hol a vissza útra szóló jegyem. Mástól is hallottam, ez itt bevett szokás a karibi légitársaságoknál, ragaszkodnak a retúrjegyekhez. Még nem döntöttem el meddig maradok, majd megveszem helyben a jegyet, így inkább játszom az angolul nem tudód, hogy nm értem, milyen jegyet keres rajtam, látja hogy megvan, már a csomagom is felvette. Végül megunja, csak annyit mond, hogy ok, de nem vállal felelősséget, hogy a szigeten a bevándorlási hivatal nem enged be, csak ha ott rögtön megveszem a jegyet, de akkor az már drágább lesz.

Kaptam még egy departure formot, azt ki kell tölteni az útlevél ellenőrzéshez. Elindulok a transzfer bejárat felé, a korábbi nepper hozzám csapódik, elkéri a formot, elkezdi töltögetni. Nem tudom mi sül ki ebből, de gyanús a dolog, hogy nem a hivatalos eljárás része a kísérő és segítő. Kitölti a papírokat, közben próbál rábeszélni, hogy van ismerőse a kiléptetésnél, el tudja intézni, hogy soron kívül meglegyen a hivatalos procedúra. Hiába mondom neki, hogy van még időm, hogy kivárjam a sort, szerinte ez megér száz dollárt. Szerintem meg nem. Hogy mondandóját nyomatékosítsa, telefonálásba kezd, „van itt egy barátom, be kellene engedni soron kívül”. Jó színész, mert a telefont még fel sem vették, hallom, hogy még most is csörgeti a hívott számot. Közben az ár folyamatosan csökken, már száz Bolivár is elég lenne. Az útlevelem és a papírt elveszem tőle, mialatt odaértünk a bejárathoz, ahol egy hivatalos közeg is posztol. Itt már nem mer alkudozni, átvált másik hangnemre, adjam neki azt a pár Bolivárt, amit nem költöttem el, mert nem lehet kivinni az országból. Nem baj, mondom, jó lesz kávéra a transzferban, szevasz, és faképnél hagyom. Biztos vagyok benne, fog még ma kerülni balek, akit lehúzhat.

Benn alig páran vannak még, segítség nélkül is kb. 5 perc alatt jutok át a biztonsági ellenőrzésen és az útlevélvizsgálaton. Sétálok egy kicsit a repülőtéren, sokkal hamarabb beértem, mint számítottam, bőven van idő az indulásig. Előbb megkeresem a kaput, utána a közelben megreggelizem.

A gép időben érkezik, és a mi a lényeg, időben indul is vissza. Trinidadon két órám lesz átszállni, de a csomagot nem kell felvenni, az megy közvetlenül St. Luciára, így ha nem késünk sokat, akkor biztosan elég lesz.

Egy ideig a Venezuelai partok felett repülünk, majd ráfordulunk Trinidadra, kirepülve a tenger felé. Útközben semmi látnivaló, csak az óceán, így alszom kicsit. Közel két óra repülés után érünk Trinidadra, közvetlenül egy alapos eső után. A levegő, mintha szaunában lennénk, forróság és pára.

A trinidadi repülőtér nem nagy, jószerével csak a Caribbien Airlines használja, aminek ez a bázisa. Gyalog indulunk a reptér épülete felé, keresztül betonon. Semmi kijelölt útvonal, vagy őrök. Megállok pár fotóra, közben az előttem lévőket szem elől vesztem, végül alig találom meg a bejáratot, ami egy kis oldalajtó az épületen. Benn hatalmas folyosó, nagyobb forgalomra tervezve. A végén két íróasztal mellett két csinos hölgy, útlevélvizsgálat, de csak a továbbutazóknak. A folyosón külön állítanak bennünket, a többiek a szokásos terelőszalagos sorok között haladnak a rendes útlevélvizsgálat bódék felé. Minket egy lifthez vezetnek, ahol le lemegyünk az alsóbb szintre, a transzfer váró felé. Itt újabb biztonsági ellenőrzés után egy hatalmas csarnokba jutunk, amiben pár ember lézeng csak. Két kapu van, kis különbséggel indul két járat, az egyik a miénk. Bő egy órám maradt, de helyi pénzem híján csak nézegetem a boltokat, nem vásárolok semmi.

Amikor eljön az idő, a beszállításhoz egy buszra ültetnek bennünket, az érkezéssel szemben, nem gyalog kell a géphez menni. Hatalmas távolsági busz, megyünk vele majd száz métert. Most nem láttam sokat Trinidadból, de  következőben majd töltök itt pár napot.

St. Lucia felé útközben elrepülünk Union Island, Tobago Cays, St. Vincent felett, örömmel fedezem fel a helyeket, ahol tavaly vitorláztunk. Már látszik St. Lucia is, ereszkedünk, de magasan elrepülünk Vieux Fort felett. A sziget nyugati partja felett ereszkedik a gép, itt a két emblematikus hegy a Great Piton és a Petit Piton, öblök, ahol tavaly horgonyoztunk. Jó újra látni. A nagy örömbe egy kis üröm is vegyül, amikor realizálom, hogy nem Vieux Fortban, hanem Castriesben fogunk leszállni. Kicsi sziget, de van két repülőtere. A nemzetközi repülőtér van délen, de a mi gépünk a fővárosban lévő domestic repteret használja. Itt nem fért volna el egy nagy repülőtér, amely fogadni képes a tengeren túli jártatokat, de a főváros mégsem maradhat reptér nélkül, ezért építettek egy kisebbet, úgyis a szigetek közötti járatokat használják sűrűbben. Én viszont Viewux Fortban foglaltam szállást, mivel oda jönnek Berciék. A kettő között van 70 kilométer, még vár rám egy utazás.

A szigeten Trinidadhoz hasonló forróság fogad, de nincs olyan magas páratartalom. Nem sokan jöttünk a géppel, gyorsan halad az útlevél ellenőrzés. Mindenki mosolyog, az utasokat megértem, de hogy a hivatalos személyzet sem olyan, mint aki citromba harapott, az kifejezetten kellemes. Gyorsan pecsét kerül az útlevélbe, csak épp átfutja a tisztviselő a gépen kapott és előre kitöltött belépési papírt. Szokásos kérdés, hová megyek, meddig maradok, majd Welcome at St. Lucia, have a nice holiday!

Ugyan abban a helyiségben van a vámvizsgálat, a csomagok már oda vannak készítve. Itt nincs szállítószalag, a reptér személyzete hozta be a pakkot egyenesen a vám pulthoz. Egy pillantás az útlevelemre, egy a kite csomagra, kátjozni jött? Érezze jól magát! A retúr jegy, vagy meddig akar maradni, szóba sem kerül, örülünk hogy itt van, költsön sokat. Ugyan az a lazaság, amivel tavaly is találkoztam, ami miatt többek között annyira megkedveltem ezt a régiót. Akkor Ricsi, a kapitány bevitte az összes útlevelet a hivatalba, mi pedig már boldogan koktéloztunk, ismerkedtünk a szigettel a parton, se ki se be nem kellett személyesen megjelenni semmilyen hivatalos szerv előtt.

A kijáratnál az információnál megkérdezem, mik a lehetőségek, hogy tudok eljutni Vieux Fortba. Van iránytaxi, kis busz a városközpontból, vagy bérelhetek taxit. Utóbbira mindenképpen szükség lesz, mert a városba is be kell jutni valamivel, gyalog messze volna a két nagy batyuval. Fogok egy taxit, 12 személyes kisbuszt, 12 dollár a tarifa. Elindulunk, miközben alkudozni kezdek, mennyiért vinne el Vieux Fortba, Nyolvcan dollárról indulunk, végül hatvanban maradunk. Ha hozzá veszem, hogy az ötöde volna csak a városközpont, akkor a maradék hetven kilométerre ez már nem sok, gyerünk. Próbálok társalogni a sofőrrel, de nem nagyon van hozzá kedve, így csendben nézelődve érünk el jó másfél óra alatt a sziget déli végébe, miközben átmegyünk egy bő 900 méter magas hegyen a sziget közepén.

A városba érkezve a pontos címet próbáljuk kideríteni, mutatom a hotel visszaigazolást, de a sofőr nem nagyon tudja, hogy ez a hely, nem idevalósi. Telefonos segítség után sem vagyunk sokkal okosabbak, végül meglátjuk az útbaigazító táblát a hotel, pontosabban vendégház felé. Rettenetes rossz út vezet be egy mangróve erdőbe, de hiába forgatjuk a fejünket, a ritkásan álló épületek egyike sem akar ismerős lenni. Végigzötykölődünk az úton és végül visszajutunk a főútra egy kanyarral visszább. Próba újra, de most a hotel megadott telefonszámát hívja a vezető, kap valami útbaigazítást onnan is. Nem értem mit, mert nem az angolt, hanem a helyiek által egymás között használt creolt beszélik.

Újra be a rossz útra, de másodjára már megtaláljuk a házat, semmi tábla nem jelzi, hogy ez lenne az. Benn a házvezetőnő, Francisca fogad. Nagyhangú, néger asszonyság, kedves és mosolygós, állandóan beszél időnkét értem is. Kifizetem a taxit és elfoglalom a szobámat a ház földszintjén. Hatalmas háló-nappali, egy konyhafülke és egy közepes fürdőszoba, bőségesen elég lesz egymagamnak!

Megérkeztem, Welcome to St. Lucia!

A blog fotóit itt találjátok:https://picasaweb.google.com/aurum.hu/KaribiAranyVenezuela#

Az út kevesebb, mint egy óra, de így is este tíz van, mire leszállunk. Forgalom már alig van a repülőtéren, a csomagok gyorsan megérkeznek. Közben már bentről próbálom megtalálni, vár-e valaki, hol lehet a taxisofőr, de ahogy vártam, sehol nincs.

Kijutok a batyummal, végigjárom a várót, de sehol a megrendelt sofőr. Végül az egyik srác kezében meglátok egy táblát a transzfer hotel, a La Parada nevével. Nm rám vár, nem vagyok rajta a listáján, de a busz úgyis a hotelba megy, elvisz. A recepción sem tudnak rólam, ezen már nem csodálkozom. Szerencsére azonban amikor kifizettem az utazási irodának, adtak róla egy visszaigazolást, ezt bemutatom. Sajnos már itt is ismerik az irodát, sok baj van velük, de elfogadja a hölgy, majd ők leverik rajtuk a hotel költségét, így fél óra ügyintézés után végül szobához jutok. Elég késő van, lefekszem. Bízom benne, hogy a holnapi repülőjegyem is rendben lesz, vagy találok valami megoldást.